A Ziegler Gézaként született író, költő, pedagógus, aki a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is volt, Agárdpusztán született 1863. augusztus 3-án, de az anyakönyvezés már Gárdonyban történt.
Hivatalosan még Ziegler Géza volt amikor 1882-ben megszerezte a tanítói oklevelét, de az 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa és 1885-ös házasságlevele is erre a névre szólt. Azt, hogy miért lett éppen tanító és író nem pontosan tudni, hiszen egy alkalommal éppen magyarból bukott meg a főiskolán, amikor egyik tanára azt találta mondani: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Nos, Répássy Jánosnak nem lett igaza.
Gárdonyi Géza, pontosabban Gárdonyi Z. Géza néven először 1881. május 5-én publikált, amikor az egri Füllentőben megjelent egy humoreszkje.
Egy dabronyi plébános segítségével aztán elhelyezkedett egy katolikus általános iskolában, ahol hamarosan feleségül vette a plébános 16 éves unokahúgát, akiről aztán kiderült, hogy valójában a plébános lánya.
A házasság sem úgy sikerült, ahogyan szerette volna, így a bécsi nászútról már az első nap hazatértek. A feleség rendszeresen megcsalta, ő pedig mindig visszafogadta, de egyre nehezebben. A naplójában egyszer úgy fogalmazott, hogy „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.”
Hét gyermekes családban született, s neki is született négy gyermeke Csányi Máriától (igaz a legkisebb már 10 hónappal a válás után), s ő édesanyjával 1897-ben Egerbe költözött, ahol haláláig élt. Ekkor már "véglegesen" Gárdonyi Géza lett. A legkisebb gyereket is a nevére vette, de a másik hármat anyagilag is támogatta. (Gárdonyi három saját gyermeke)
A válása után (bár szinte remeteként élt) sem szűnt meg a kapcsolata a nőkkel, hiszen több futó kaland után Tóth Ilona 
mellett találta meg a nyugalmat, aki egyébként bár vele élt, közben házasságot kötött Mátékovics Józseffel. Gárdonyi eközben menekülni akart a társadalomból, s kortársai az "egri remetének" vagy "láthatatlan embernek" nevezték el egyik legismertebb műve alapján.
Számos lapban publikált, amelyek között voltak napi és hetilapok (Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratok ( Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapok (Kakas Márton) egyaránt. Kevés emberrel tartott kapcsolatot, de szoros barátságban volt Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal.
Az Egerbe költözése után kezdett el történelmi regényeket írni, s rögtön az első (Egri csillagok) igen emlékezetessé vált, de A láthatatlan ember és az Isten rabjai is nagy sikert aratott.
Eger megkerülhetetlen része az egri vár, amely történetének alaposabb megismerése, s különösen az 1552-es sikertelen török ostrom története nagyon megfogta a fantáziáját és az egri várvédők hősiességét és önfeláldozását szerette volna a regényében megfogalmazni.
A regény írásakor mesteri módon ötvözte a realista ábrázolásmódot és a szentimentalizmust. Mindig igyekezett törekedni a történeti hűségre, komoly forráskutatásokat végzett, megismerkedett a helyszínnel csakúgy, mint a levéltárakban található források adataival. Mivel több nyelven is jól beszélt, a különböző forrásokat össze tudta hasonlítani és az esetleges eltéréseket jobban górcső alá tudta venni. Nyelvtudásának szemléltetésére csak annyit, hogy az angolt Shakespeare, a franciát Victor Hugo, az olaszt pedig Dante Alighieri fordításával gyakorolta. Talán az is jelent valamit, hogy a Milánói Tudományos és Irodalmi Akadémia 1896-ban meghívta tiszteletbeli tagjai sorába.
A hosszadalmas kutatások után, amelyek során a szerző 1899 tavaszán török földre is elutazott, hogy Konstantinápolyban személyes élményeket is szerezzen, a regény először folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlapban 1899-től, majd 1901-ben önálló regényként is, óriási sikert aratva. Ebben bizonyosan része volt annak is, hogy nem sokkal korábban voltak a milleneumi ünnepségek, így mindenki fogékonyabb volt a magyar történelem nagy eseményeivel szemben. De a sikerét jelzi, hogy az író halála után egy évvel már megjelent némafilmen, majd képregényben is, hogy aztán 1968-ban elkészüljön a Várkonyi Zoltán féle filmadaptáció. Az sem lehet véletlen, hogy a 2005-ös Nagy Könyv-játékban ez a regény lett a legnépszerűbb magyar történet az olvasók között. Számos nyelvre lefordították, többek között török nyelvre is. (Eger ostroma 1552-ben)
(Gárdonyi egyébként is imádott utazni, hiszen a Bor című színművét (a hírek szerint) a vonaton írta. Addig nem szállt le, amíg készen nem lett - ez éppen két hét volt.)
A történelmi hűséget jelzi, hogy a regényben szereplő (fontosabb) személyek legnagyobb része valóban létezett - így Dobó István, Bormenissza Gergely és Cecey Éva is, ahogyan Török Bálint vagy Mekcsey István is. Bár Cecey Éva esetében nem teljesen eldöntött, hogy létezett-e, s az sem, hogy ha igen, akkor Gergő felesége volt-e.
A szerző visszahúzódását az is mutatja, hogy számos társaság választotta tagjává, de több esetben is visszautasította a tagságot vagy a távollétében választották taggá.
Az írás mellett azonban Gárdonyi szívesen játszott hegedűjén, s a kor kíváló mestere, Dankó Pista is kedvelte a játékát. Emellett gyakran rajzolt és festett, amelyben szintén tehetséges volt, s az egri házában is több műve található. (az író hálószobája - festészet, irodalom és zene egyben)
Dankó Pistával egyébként nagyon jó barátok lettek, s közel 60 magyar nótát írtak együtt. Az együttműködés végén a cigányprímás már csak a dal magánhangzóit küldte el, s Gárdonyi ez alapján írta a dalszöveget.
Az író nagy hipochonder volt, s gyakran kínozták rejtélyes kórok. Az egyik ilyen rejtélyes kor volt az erős fejfájása, amely egy olvasószemüvegtől hirtelen meg is szünt.
A képzelt betegségek mellett a valódi betegségei egyre inkább ágyhoz kötötték. A szív-, vese- és májbántalmai mellett a tuberkolózisa sem segített. Élete utolsó két hetében már nem vett a kezébe tollat, s 1922. október 30-án egri otthonában hunyt el. (a ház amelyben élete végén élt)
Végakaratában a saját kertjében akarta eltemettetni magát, de Eger városa 1922. november 1-én az egri líceum aulájában ravatalozta fel, s a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondult a lélekharang az emlékére. Végül a vár egyik bástyáján, a Bebek-bástyán hantolták el, ahol az áll a fejfáján: "Csak a teste".
A mindig visszahúzódó Gárdonyi fiatalabb korában erősen ellenzéki volt, hiszen Sárvárt még amiatt kellett elhagynia, mert az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai elkezdték énekelni az általa betanított „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótát.
