1856-ban jelentős esemény történt Pest városában, hiszen bevezették a gáz-közvilágítást az utcákra. Az első gázlámpák Pesten 1856. december 24-én, szenteste gyulladtak fel, a mai Rákóczi úton.

Ez az újítás forradalmi változást hozott a városi közvilágításban, mivel a gázlámpák sokkal hatékonyabbak és megbízhatóbbak voltak, mint az addig használt olajlámpák. Az éjszakai élet biztonságosabbá és élénkebbé vált, a közlekedés és az utcai tevékenységek könnyebbé váltak. A gázvilágítás bevezetése nem csak praktikus előnyökkel járt, hanem a város arculatát és lakosainak mindennapi életét is alapvetően átalakította.

Persze nem hirtelen alakult ki mindez.

A hazai gázvilágítás majdnem Széchenyi István 1815-ös angliai útjával kezdődött, amikor szó szerint kicsempészte az országból egy gázfejlesztő készülék modelljét, amely akár halálbüntetést is vonhatott volna maga után, ha felfedezik.

Közben azonban egy Tehel Lajos nevű óbudai orvos már saját gázfejlesztőt készített, amely 1816-ban már bizonyosan működött, hiszen 1816. június 5-én (más források szerint 15-én) fel is ragyogott a gázlámpa a Nemzeti Múzeum akkori épületének homlokzatán, amelynek Tehel Lajos 1810-től a természettári őre volt.

Mindez olyan siker volt, hogy június 20-án József nádor és második hitvese is megtekintette, azonban mindez megbicsaklott, amikor Tehel pár hónap múlva meghalt. 

Bő tíz évvel ezután, 1827-ben Kappel Frigyes bankár világíttatta meg a Bálvány utcai háza előtti szakaszt gázzal, majd mások is követték a példáját. Újabb évtized elteltével 1838-ban a Pesti Magyar Színházban alkalmazták, ahol azonban inkább bűzös, mint fényes volt, ahogyan Jókai írta „áporodott szaga volt ennek a gáznak” vagy egy másik vélemény „világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Óbudáig”.

A városatyáknak 1844-ben mutatták be, de egyelőre nem támogatták, mert kiszámolták, hogy a fenntartása háromszorosába került volna az olajlámpás-rendszer fenntartásának. Ennek (az elutasításnak) azonban nem mindenki örült, hiszen a Nemzeti Ujság 1844. szeptember 10-én ezt írta: „Halljuk, hogy Pest városa légszesz világítást szándékozik alkalmaztatni s próbatétre azon dicsőséges utczák választvák, mellyekben a gödrökből a jámbor utasra halál vagy legalább lábtörés vigyorog. Mi ennek csak örvendhetünk, mert néhol esti 8 óra tájban olly szomorúan haldokolnak az olajtalan lámpák, mintha nemzeti víg állapotunkat siratnák.”

Erre azonban újabb bő évtizedet kellett várni.

A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat 1850-ben kizárólagos jogot kapott egy pesti gázgyár és az utcai lámpák felállítására, de évekig csak az előkészítés folyt.

A gázvilágítás működtetéséhez először egy gázgyár megépítésére volt szükség, amely képes volt előállítani a megfelelő minőségű gázt. Pesten ezt a gázgyárat az akkori Lóvásár, a mai II. János Pál pápa téren építették meg, ahol elegendő hely és megfelelő infrastruktúra állt rendelkezésre. Ennek emlékét őrzi emlékét őrzi a tér melletti Légszesz és Gázláng utca elnevezése.

A gázvilágítás technológiája Nyugat-Európából származott, és Magyarország a korábbi osztrák példákat követve kezdte el ezeket alkalmazni, hiszen ekkortájt az Osztrák Császárság területén már több városban is működtek gázlámpák.

A bevezetés után a gázlámpák felszerelése aztán fokozatosan történt. Először a fontosabb utcákon és tereken jelentek meg a lámpák, például a Váci utcában, a Duna-korzón és a belváros forgalmasabb részein, de a lámpák működtetése rendszeres karbantartást igényelt, amit erre képzett szakemberek végeztek. Első lépésként összesen 838 lámpát szereltek fel, amely 1873-ra (Buda és Pest egyesítésére) már ennek közel háromszorosa lett - Pesten 1669, Budán 501 gázlámpa állt (legalábbis közterületen, hiszen ha minden lámpát beleszámítunk Pesten közel 40 ezer, Budán 6500 gázlámpa volt). 

Még az 1850-es években kiépítették a Lánchídon is a gázvilágítást, amely hamarosan olcsóbbá vált, mint az olajvilágítás. Ennek megfelelően rohamosan terjedt, s 1930 körül már 16 ezer gázlámpa világított, amelyet 141 lámpagyújtogató 'indított el' esténként.

Persze voltak problémák is, hiszen pl. 1864-ben egy komoly gázrobbanás történt, amely miatt egy Váci út ház összedőlt és hat ember meghalt. A századfordulóra a gázvezetékek hossza már 434 km, a fogyasztás 50 millió köbméter volt, az első világháború végére pedig már 800 km hosszú vezetékrendszer és 105 millió köbméteres fogyasztás volt. A fejlődést segítette az 1885-ben megjelent Auer-égő, amely erősítette a gázlámpák fényét. 

A gázlámpák fénye erősebb és stabilabb volt, mint az addig használt olajlámpáké, így az esti és éjszakai közlekedés biztonságosabbá vált. A jobb közvilágítás hozzájárult a kereskedelem és a társasági élet élénkítéséhez. Az üzletek hosszabb ideig nyitva tarthattak, az utcákon pedig megnőtt az esti forgalom. Ráadásul a gázvilágítás a modernitás és a haladás jelképe lett, hiszen a világítás megjelenése az iparosodás és a technológiai fejlődés egyik leglátványosabb bizonyítéka volt.

Az utcák éjszakai megvilágítása után az emberek biztonságosabban mozoghattak, és a közösségi élet a sötétség beállta után is aktív maradt. Az esti kulturális programok, például színházi előadások, bálok vagy vendéglátóhelyek látogatása sokkal vonzóbbá vált a jobb világítás miatt, sőt a világosabb utcák visszaszorították a bűnözést, amely korábban gyakran az éjszakai sötétség leple alatt történt.

A gázvilágítás azonban csak a következő lépés volt a közvilágítás fejlődésében, hiszen az évszázad végére megjelentek az elektromos lámpák, amelyek aztán fokozatosan felváltották a gázlámpákat, de a gázvilágítás alapozta meg a modern közvilágítás rendszerét.

djp