Oscar Wilde, a viktoriánus korszak egyik legkiemelkedőbb gondolkodója és írója, nemcsak irodalmi tehetségével, hanem megrendítő sorsával is örökre nyomot hagyott a történelemben.
A 19. század végi Angliában, ahol a társadalmi szabályok szigorú kereteket szabtak az egyéni életnek, Wilde nyílt és büszke kiállása önazonossága mellett végül a bukásához vezetett. Börtönbüntetése nem pusztán egy ember tragédiája, hanem egy képmutató társadalmi rendszer lelepleződése is volt.
Wilde a századforduló előtti Anglia egyik legünnepeltebb szerzője volt. Sikert sikerre halmozott, különösen olyan darabokkal, mint a The Importance of Being Earnest (Bunbury avagy komolyan vétetni). Ugyanakkor magánélete – különösen a Lord Alfred Douglasszel (Bosie) való kapcsolata – egyre nagyobb figyelmet keltett. Bosie apja, Sir John Douglas, nyíltan megvádolta Wilde-ot homoszexualitással, "szodomitának" nevezve őt. Wilde erre a becsületét védve, rágalmazási pert indított ellene.
Ez a döntés azonban visszafelé sült el. A bírósági eljárás során a hatóságok Wilde magánéletét kezdték vizsgálni, és hamarosan őt magát állították bíróság elé „súlyos erkölcstelenség” vádjával – ez a homoszexuális viselkedés törvényi megjelölése volt abban az időszakban.
1895. május 25-én Oscar Wilde-et két év kényszermunkára ítélték. A büntetést előbb a Pentonville, majd a Wandsworth, végül a Reading fegyházban töltötte le. A börtönévek testi és lelki állapotát súlyosan megviselték: elveszítette családját, hírnevét, vagyonát, és végső soron önmagát is.
Mégis, írói hangja nem némult el teljesen. A börtönben született meg a De Profundis (A mélységből) című hosszú levele Lord Alfred Douglasnak – egy fájdalmas, őszinte önvallomás és számvetés.
Szabadulása után Franciaországba vonult, és ott írta meg The Ballad of Reading Gaol (A readingi fegyház balladája) című költeményét, amely mélyen tükrözi börtönélményeit és lelki küzdelmeit.
Wilde sorsa jól példázza, miként válhat valaki egy szűk látókörű társadalom áldozatává csupán azért, mert nem illeszkedik az elvárt normákhoz. A viktoriánus Anglia törvényei és erkölcsi elvárásai nem tűrték a másságot, az őszinteséget vagy a szabadságot – különösen nem az önazonosság ilyen formáját. Wilde bukása így nemcsak egyéni tragédia, hanem annak a rendszernek a kudarca is, amely inkább üldöz, mint elfogad.
Ma már másként tekintünk rá: nem elítéltként, hanem bátor, szenvedélyes emberként emlékezünk rá, aki ki mert állni önmagáért – még akkor is, ha ez a szabadságába került. Az ő története emlékeztet minket arra, hogy az igazságosság, a tolerancia és az emberi méltóság nem mindig maguktól értetődőek – ezekért gyakran meg kell küzdeni.
Kapcsolódó posztok
Nagy Frigyes, akit trónörökös korában az apja halálra ítélt
Egy öntörvényű római császár találmánya – a pukipárna
