A bikafutást egészen a 19. századig gyakorolták Angliában. Ekkor egy bikát üldöztek a város utcáin, amíg teljesen el nem fáradt, így le nem gyengült, ezután levágták az állatot a húsáért. A bikafuttatás csak 1835-ben vált illegálissá, bár az utolsó bikafuttatásra a lincolnshire-i Stamfordban, már Viktória királynő uralkodása alatt,1839-ben került sor.

A szokás nem korlátozódott egyetlen régióra, szerte Angliában űzték, s eredete bizonytalan, ahogyan az időpontja is tájegységenként eltérő volt.

A bikafuttatás egyik legkorábbi dokumentált példája 1389-ben jelent meg a Joshua Toulmin Smith által gyűjtött középkori céhes feljegyzések között. Ebben azt írják Stamford „Gild of St. Martin”-ból , hogy „Szent Márton ünnepén ennek az alanynak – szokás szerint – az emlékezethez nem foghatóan van egy bikája, amelyre a kutyák vadásztak, aztán eladták a húsa egy részét , aztán pedig a testvérek leülnek lakomázni."

Ez a szöveg arra utal, hogy már a céh alapítása előtt is voltak hasonló bikafuttatások, vagyis 1389 előtt is. A helyi legendák szerint a szokást William de Warenne, Surrey 5. grófja indította el, János király uralkodása alatt.

E szerint Warenne "...az egyik november 13-án kinézett a kastély ablakán, és látta, hogy a réten két bika egy tehénért harcol. A stamfordi hentesek ezután jöttek kutyáikkal, hogy elválasszák a bikákat, de csak tovább dühítették és arra késztették őket, hogy a városon keresztül rohanjanak, férfiakat, nőket és gyerekeket szarvukra hányva. Warenne lóháton csatlakozott a vad közelharchoz, és annyira jól érezte magát, hogy a stamfordi henteseknek parancsba adta, hogy azt a területet ezután "Bikarétnek" nevezzék, s kikötötte, hogy ezt követően évente ismételjék meg az eseményt."

A húsával a szegényeket látták el, így az 1700-as évektől a szokást jótékonysági adományokból támogatták. A 17. századi történészek leírták, hogyan üldözték és kínozták a bikát egy napon keresztül, mielőtt a Bikarétre hajtották és lemészárolták. "Húsát alacsony áron adták el az embereknek, akik a napi mulatságot egy marhahúsvacsorával fejezték be." Mabel Peacock azt is megjegyezte, hogy "a karácsony utáni hétfőn gyakran elővezettek egy második bikát, amelyet néhány utcán futtattak."

Egy másik eredettörténet szerint a hagyományt állítólag Gaunt János indította el nem sokkal azután, hogy 1372-ben feleségül vette spanyol feleségét, kasztíliai Constance-t, hogy emlékeztesse őt az otthonára.

A bikafuttatás novemberben Márton-nap körül fordult elő a naptárban , amely "hagyományosan a marhahús, a sertés és a libák vágási idejét jelölte meg, amelyeket nem tartottak télen át tárolt takarmányon".

William Fitzstephen 1173-ban azt írta, hogy legalábbis Londonban, a levágandó állatokat gyakran először sportolásra használták: "A fiatalokat reggelente az utolsó lélegzetig harcoló vaddisznók szórakoztatják. hasonlóképpen a szalonnává vagy vadbikává alakítandó, teli agyarú sertéseket és a nagy tömegű medvéket kutyákkal csalják meg."

1792. január 23-án egy veszett ökröt futtattak a piactéren, Peterborough-ban, s azt írták "Ez volt az egyik legszebb, de legvadabb lény, amelyet valaha láttak. Egy másik fajtát a jövő héten vezetnek be."

1799 februárjában pedig arról számoltak be, hogy "Körülbelül két telt el azóta, hogy JW Draper, Peterborough-i esq. bikafuttatást tartott ezen a helyen, ami sok szórakozást nyújtott a lakosoknak, és annál is inkább, mivel nem történt huncutság. A vadállatot ezt követően megölték, és szétosztották számos rászoruló család között, ami nagy megkönnyebbülést jelentett számukra ebben a zord évszakban. Mr. Draper szándéka, hogy „minden évben egy bikát adjon Peterborough-ban, Blaze püspök évfordulóján, és ugyanúgy ártalmatlanítsa a húst."

Mivel az esemény az ittas rendbontások ideje is volt, a szokást időszakonként betiltották, s végül a 19. században teljesen véget ért.

Devonshire hercege 1788-ban vetett véget az augusztus 15-i, Tutburyben zajló bikafutásnak , amely erőszakosabb volt, és a bika megcsonkítását is magában foglalta. Néhány Stamford lakos megvédte ősi szokását, mint "hagyományos, férfias, angol sport; bátorságra, mozgékonyságra és veszélyhelyzetben lévő lélekjelenlétre ösztönző".

1837 júliusában lezajlott egy per, amelyben öt férfit vontak vád alá és hármat el is ítéltek; William Haycock-ot, John Pearsont és Richard Pearsont az 1836. novemberi bikafutásban való részvételért.

Ez inspirált néhány személyt a városban, hogy nagyobb rendezvényt tervezzenek a következő évre. Stamford polgármestere – a belügyminiszter utasítására és támogatásával – 200 újonnan felesküdt különleges rendőrt, néhány katonai csapatot és máshonnan ideirányított rendőrt használt fel az 1837-es bikaverés megállítására, de az mégis megtörtént.

A bika és az emberek átrohantak a biztonsági záróvonalon, s igazi lázadás alakult ki, de végül nem öltek meg senkit (sőt még a bikát sem, amelyről kiderült, hogy egy helyi úr szállította esetleg lopták el tőle, a korabeli tudósításokban diszkréten nem írnak erről).

Stamford utolsó bikafuttatása 1839-ben volt, amikor még nagyobb katonai és rendőri csapat állt velük szemben. A futás rövid volt, a bikát a békefenntartó erők gyorsan és komoly incidensek nélkül fogták el. Mivel a városlakók egymás után több éven keresztül kénytelenek voltak viselni ennek a milíciás jelenlétnek a költségeit, beleegyeztek, hogy ezentúl önállóan felhagynak ezzel a gyakorlattal, és be is tartották a szavukat.

"Én vagyok az egyetlen stamfordi ember, aki még emlékszik a város utcáin zajló bikafutásra. Emlékszem, ahogy anyám megmutatta nekem a bikát és a lovakat, férfiakat és kutyákat, akik üldözték. Megtartotta a Szent Péter utcát – az épületet, amely akkoriban a Checkers Inn volt, és a hálószoba ablakából mutatta meg a bikafutó sportot. Még csak négy éves voltam, de tisztán emlékszem mindenre. A St Peter's Street végét (ahol a Rutland Terrace csatlakozott) elzárta két mezőgazdasági kocsi, és láttam, hogy a bika az utca végére jön, és újra visszatér." - mondta a bikafuttatás utolsó ismert tanúja, James Fuller Scholes, aki egy újságinterjúban beszélt erről 1928-ban, 94. születésnapja előtt.

 djp