Az Egyesült Államok 1917-ben lépett be az első világháborúba, amikor hadüzenetet küldött Németországnak. Persze nem minden előzmény nélkül tette.
Az amerikai hadseregben összesen 12.000 indián származású katona is szolgált, ami azért is volt érdekes, mert 1917-ben az amerikai őslakosok legnagyobb része még nem is volt amerikai állampolgár.
Az indiánok mégis együtt harcoltak a fehérekkel, s gyakran a legveszélyesebb feladatokat bízták rájuk, hiszen megfigyelőképességük és harci tapasztalaik gyakran sokkala jobban voltak, mint a többieké. Ez persze azt is jelentette, hogy a veszteségeik kb. ötszörösök voltak a hadsereg egészéhez képest.
A legfontosabb feladatuk azonban ekkor is, mint ahogyan később a második világháborúban is, az volt, hogy a kevéssé ismert nyelvük segítségével az információkat biztonságosan átvigyék.
Az angol nyelvet a németek jól ismerték, elegendő ha arra gondolunk, hogy a császáruk édesanyja egy angol királyi hercegnő volt (Viktória királynő legnagyobb leánya) és a különböző numerikus kódok sem okoztak igazán nagy problémát a német kódfejtőknek.
Ám amikor egy amerikai tiszt meghallotta két choctaw törzsből származó katona beszélgetését az anyanyelvén, megszületett a nagy felismerés.
1918 nyarán a Meuse-Argonne offenziában a németek titkos üzeneteket fogtak el, de amikor meg akarták őket fejteni, akkor zavarba jöttek, mert nem ismerték a nyelvet, amelyen íródtak.
A choctaw és cherokee katonák egy egyszerű, de mégis zseniális rendszert dolgoztak ki, amelyet a németek nem tudtak feltörni, így az üzeneteket sem tudták megfejteni.
A háború azonban hamarosan véget ért, így a kódbeszélők lehetőségeit nem tudták igazán sokáig kihasználni, viszont az ötlet nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a világháborúban részt vevő őslakosok 1919-ben megkapták az amerikai állampolgárságot. Öt évvel később pedig az állampolgársági törvény a többiek számára is biztosította ezeket a jogokat.
Kapcsolódó posztok
