Virginia Oldoini, vagyis Castiglione grófnő egyszerre volt őrült, gonosz és veszélyes, amely nem túl jó kombináció. Szépsége miatt a világ első modellje lett, de ettől komolyabb dolgok is fűződnek a nevéhez.

Virginia Oldoini Rapallini 1837. március 23-án született Firenzében egy olasz márki lányaként, aki azonban nem igazán foglalkozott vele, s leginkább anyai nagyapja nevelte. 

Jó családi kapcsolatokkal rendelkezett, hiszen unokatestvére volt Cavour grófja, aki később II. Viktor Emmánuel király, majd egész Olaszország miniszterelnöke lett, amelynek aztán később kihatása is volt a lány életére.

17 éves volt, amikor a tőle 12 évvel idősebb Francesco Verasis vagyis Castiglione gróf felesége lett egy elrendezett házasságban, s hamarosan született egy fiúk, Giorgio. Virginia rajongott a fiúért, ahogyan Giorgio is imádta őt, de eközben Cavour kérésére Párizsba utazott, ahol viszonyt folytatott III. Napóleon francia császárral, s közben kémkedett is a császár véleményéről az olasz egységgel kapcsolatban, ahogyan Cavour mondta neki „akármilyen eszközzel sikerüljön, de sikerüljön!”. 

Ez a viszony komoly bonyodalmat okozott a házasságában és ez végül váláshoz vezetett. A férj a válási eljárás során teljesen elhidegült a feleségétől, s megpróbálta megszerezni a közös gyermekük felügyeleti jogát is.

A grófnő azonban nem ijedt meg a férjétől, sőt egy ajándékot is küldött a férjének. A látszólag ártatlan fényképen a grófnő gyönyörű ruhában volt látható, de jobban megnézve egy kódolt üzenetet is tartalmazott. A képen a grófnő egy kést tartott a kezében, félig a ruhája redőibe rejtve, s hogy azért ne merüljön fel kétség a fényképnek nevet is adott: „La Venegance”. Ez azt jelenti olaszul, hogy "A bosszú".

Közben a királlyal is viszonyba keveredett, amely eléggé félelmetes lehetett a férje számára, mert valamiért mégis elállt a felügyeleti jog gyakorlásától.

A grófnő számára azonban a válással 'kinyílott a világ", hiszen bekerült a legfelsőbb arisztokrácia köreibe, ahol gyakran találkozott más uralkodókkal és uralkodófeleségekkel, miközben számos vagy inkább számtalan befolyásos embernek a szeretője lett, akik között voltak arisztokraták, pénzemberek és politikusok is.

Komoly hatással bírt III. Napóleonra, aki nem gördített akadályt az Olasz Királyság kikiáltása elé, majd amikor a grófnő visszatért Franciaországba, rendkívül befolyásos lett. De nem csak a franciákat győzte meg, hanem 1871-ben, amikor a poroszok Párizs megtámadására készültek, titkos találkozóra hívta a régről ismert Otto von Bismarckot, akit meggyőzött arról, hogy ne szállják meg a francia fővárost.

Mindeközben már 1856 júliusában modell ült Mayer és Pierson, a császári udvar által kedvelt fotósoknak, majd a következő években többszáz különböző fénykép elkészítésében segített nekik. Személyes vagyonának jelentős részét erre költötte, s számos színházi öltözékben készült kép is készült, ahogyan számos akkortájt kockázatos kép is, amelyeken mezítláb vagy csupasz lábfejjel látható - elővigyázatosságból azonban ezeken nem látszik a feje vagy felsőteste. 

A saját szépsége által lenyűgözve, a grófnő megpróbálta megragadni annak minden oldalát, és újra előállítani a kamera számára élete meghatározó pillanatait. Nem csupán passzív alany volt, hanem ő döntötte el a képek kifejező tartalmát, és vállalta a művészeti vezető szerepét is, egészen a kameraállás megválasztásáig.

Sok portré a grófnő diadalmas pillanatait örökítette meg a párizsi társadalomban, extravagáns ruhákat vagy jelmezeket viselve, amelyekben estélyeken és álarcos bálokon szerepelt, máskor színházi, operai, irodalmi és saját képzeletéből merített szerepeket vállalt. Ezek a grófnőt olykor rejtélyes csábítónőként, máskor szűzies ártatlanként vagy elbűvölő kacérként mutatták be. Ezeket a képeket, gyakran küldték el szeretőinek és tisztelőinek, a kedvessége jeléül. 

A halála után 433 fényképet gyűjtöttek össze róla, amely aztán jórészt a Metropolitan Museum of Art gyűjteményébe kerültek.

Idősebb korában a Place Vendôme egyik lakásában élt, ahol a szobákat feketével díszítették, a redőnyöket gyakran leengedték, a tükröket pedig száműzték a lakásból - hogy ne kelljen szembenéznie a szépsége múlandóságával.

A lakást általában csak éjszaka hagyta el, s újra együttműködésbe kezdett Piersonnal, bár a fényképei már inkább meglepőek voltak. Mentálisan instabillá vált, s elveszítette a kritikai ítélőképességét.

Tervezett egy fotókiállítást 1900-ra, de ezt már nem érhette meg, mert 1899. november 28-án elhunyt.

Életéről egy olasz és egy olasz-francia film is készült, de Alexander Chee amerikai író Az éjszaka királynője című regénye is őt ábrázolja.

djp