Rátz László, a talán leghíresebb magyar matematika tanár, 1863. április 9-én született Sopronban.

Édesapja, Rátz Ágost vaskereskedő volt, édesanyja Töpler Emma. Iskoláit Sopronban végezte, s ott is érettségizett 1882-ben a soproni Evangélikus gimnáziumban, majd a gimnázium után 1883 és 1887 között a Budapesti Tudományegyetem diákja volt. 1887. október 4-től a berlini egyetemen filozófiát hallgatott 1888. augusztus 7-ig, majd ugyanez év október 31-től már a strassburgi egyetemen tanult természettudományt.

A következő évben, 1889 szeptemberétől, a Budapesti Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában helyezkedett el gyakorló tanárként, majd 1890. november 28-én megszerezte a matematika-fizika szakos tanári egyetemi oklevelét. Akkor azonban már (1890 szeptember 1-től) a Budapesti Evangelikus Főgimnázium helyettes tanára volt, majd két év múlva kinevezték rendes tanárrá.

Ekkor kezdődött 33 éven át tartó fáradhatatlan munkája, amely közben 1909 és 1914 között a gimnázium igazgatója is volt. 

Úttörő szerepe volt a matematika-oktatás reformjában (1905-14) és eközben (1896-1914) húsz évig szerkesztette a Középiskolai Matematikai Lapokat.

A világban ekkortájt már minden jelentős országban megpróbálták a matematika oktatását megreformálni. Magyarországon 1906-ban létrehoztak egy Matematikai reformbizottságot Beke Manó vezetésével, amelynek tagja lett Rátz László is, a titkár pedig Mikola Sándor lett. Ez a bizottság az összes hasonló európai bizottságok közül a legeredeményesebb munkát végezte.

Rátz László, Beke Manó professzor és Rados Gusztáv társaságában képviselte Magyarországot 1909-től a nemzetközi matematikai reformbizottságban, s ilyen minőségben részt vett a Cambridge-ben és Párizsban rendezett kongresszusokon is. Érdemei elismeréséül 1910-ben egy neves francia kitüntetést is kapott (Officer d'Academie).

A magyar reformbizottság által kidolgozott elvek szerint 1909 novemberében hivatalosan is engedélyezték a Fasori gimnáziumban a matematika tanítását, így lehetőség nyílt a tehetségek gyorsabb felismerésére és jobb segítésére.

Rátz László különösen tehetségesen felismerte a tehetséges diákokat, s ritka nagy türelemmel, szerettel bánt velük. Kollégáinak tekintette a diákokat, s gyakran meghívta őket egy-egy szombat délutáni kávéházi beszélgetésre, ahol egyetemi tanárok is sűrűn előfordultak. Néhány diákot még a lakására is meghívott érdekes feladatok, feladványok megoldására.

Nem titkolta, ha már nem tudott mit mondani a diák számára, hanem ilyenkor megfelelő "helyettes"-ről gondoskodott, így került Neumann János Fekete Mihály egyetemi tanár közelébe, még a gimnáziumi évek alatt.

Tevékeny részt vállalt az 1924. évi matematika tanterv és hozzá kapcsolódó utasítások elkészítésében, majd 1925-ben befejezte a tanári pályáját.

Öt évvel később, 1930. szeptember 30-án egy keddi napon, délután három óra negyvenöt perckor, a budapesti Grünvald Szanatóriumban hunyt el.

„Az volt a szép a Fasori Gimnáziumban, hogy a tanárokat érdekelte a tanítás. Az a tanárom, akit leginkább szerettem és akitől legtöbbet tanultam, Rátz László volt. Amikor az iskolaigazgató nyugalomba vonult, Rátz Lászlót nevezték ki igazgatónak. Másfél év múltán azonban úgy érezte, hogy tanítani jobb, mint igazgatni. Lemondott az igazgatóságról. Egész életét a tanításnak szentelte, nem csinált semmi mást. Neumann Jánosnak különórákat adott, mert tudta, hogy Neumann már úgyis tudja azt, amit osztálytársai tanulnak. Neumann egy osztállyal alattam járt, matematikából három osztállyal fölöttem. Nekem Rátz László könyveket adott, amelyekből nagyon sokat tanultam. Azoknak, akiket érdekelt a matematika, Rátz László gyorsan megtanította a differenciálhányadost és alkalmazásait. És sok minden mást. Nagyon érdekelték a diákok. Ez nagyon szép. Nehéz olyan iskolákat csinálni, amilyen a Fasori Gimnázium volt. Ezt nagyon erősen érezem Amerikában. A középiskolák ott korántsem olyan jók, mint a Fasori Gimnázium volt” – mondta Wigner Jenő Nobel-díjas tudós.

„Jól átgondolta minden egyes órájának anyagát; odaadó tanári munkájával, egyéniségének lenyűgöző erejével valósággal magával ragadta tanítványait. Nagy tudományos képzettsége mellett le tudott szállni tanítványainak lelkivilágába; mély tudását arra használta fel, hogy bőviből merítve a tanítási anyagot jól megválogassa, s növendékeinek csak az igazán értékeset nyújtsa, azt is olyan alakban, hogy mindenki megértse. A matematikát nem mint elvont elméleti tudományt állította tanítványai elé, hanem lépten-nyomon rámutatott a gyakorlati élettel való szoros kapcsolatára is. Nagy gondot fordított arra, hogy tanítványai önállóan is tudjanak matematikailag gondolkozni. Fokozatos és rendszeres előkészítő munkával elérte, hogy tanítványai előtt szinte önként tárultak fel a matematika igazságai. Ezzel a tanítási módszerével a sokszor nehéz tárgynak tartott matematikát a kedvvel és érdeklődéssel tanult tantárgyak sorába emelte. Tanítványai nem ismerték a mennyiségtani írásbeli dolgozatok izgalmát, mert aki módszeresen felépített előrelátó tanítását figyelemmel hallgatta – márpedig nem akadt olyan diák, aki óráján nem figyelt volna –, az a kitűzött tételeket könnyűszerrel ki is tudta dolgozni. Ügyesen feltett és egymást elég gyorsan követő kérdéseinél majdnem mindig az egész osztály jelentkezett felelésre; az osztálynak ezt a szellemi elevenségét nagy tekintélye, a tanulók viselkedését figyelő éles szeme nem engedte fegyelmetlenséggé fajulni. Kiválóan értett az egész osztály együttes foglalkoztatásához. Jellemének komoly alapvonása mellett gyakran kicsillant szellemes, derűs humora is, ami különösen szeretetreméltóvá tette. Ebben a közvetlen, de a tanárra nézve fárasztó módszerben rejlik tanításának nagy sikere.” (Renner János írása az iskola évkönyvében, 1930.)