A Méduse egy francia fregatt volt, amely részt vett a napóleoni háborúkban is az 1809-11-es mauritiusi hadjárat második szakaszában, valamint a Karib-tenger vidékén is hadakozott.
A napóleoni háborúk után a Bourbon-restauráció következett, s a Méduse 1816-ban a szenegáli Saint-Louis kikötőjébe szállított francia tisztségviselőket.
A kapitánya ekkortájt egy komoly navigációra alkalmatlan férfi, Hugues Duroy de Chaumareys vikomt volt, aki csak politikai kapcsolatai miatt kapta meg a hajó vezetését.
A fregatt 1816. június 17-én indult el Rochefort kikötőjéből a Loire, az Argus és az Écho társaságában. A Méduse fedélzetén nagyon sok utas volt a 160 főnyi legénység és egy tengerészgyalogos kontingens mellett. Összesen talán 400 fő utazott a fedélzeten, közöttük Szenegál francia kormányzója Julien-Désiré Schmaltz ezredes, a felesége, Reine Schmaltz és a titkára, Joseph Jean-Baptiste Alexandre Griffon du Bellay.
Tíz nappal az indulás után érték el Madeira szigetét, majd azt elhagyva Schmaltz gyorsan célt akart érni, ezért túl hamar közeledtek az afrikai parthoz.
A tapasztaltabb tengerészek rosszat sejtettek, s távolodni akartak a parttól, így a Méduse hamar elvesztette a kapcsolatot a Loire és Argus nevű hajókkal. Az Écho próbált vele lépést tartani, s valamelyest segíteni a navigációt, de hiába. Az Écho parancsnoka ekkor úgy döntött, hogy a nyílt tenger felé veszi az irányt.
Chaumareys kapitány (a fenti képen) érezte, hogy probléma lesz, így megkérte az egyik tudós utast, Richefortot, hogy segítsen a navigációban. Richefort ugyan tudós volt, s tagja a Zöld-foki-szigeteki Filantropikus Társaságnak, de filozófusként nem igazán értett a navigációhoz és a hajók irányításához, bár ő maga is kérkedett ilyesféle tudásával.
A parthoz közeledve azonban folyamatosan összetévesztette a látóhatáron lévő nagy felhőtömeget a parton lévő Blanco-fokkal.
1816. július 2-án a hajó már 160 kilométernyi távolságra volt az előre eltervezett útvonaltól, s egyre sekélyebb vízbe futott, s a botcsinálta kapitány és filozófus segítője nem vette észre, hogy milyen közel jutottak a parthoz a zátonyos vidéken. Végül az egyik hadnagy, Maudet ismerte fel a veszélyt. A kapitány parancsot adott a fordulásra, de már késő volt, s a hajó a parttól közel 50 kilométerre zátonyra futott.
Ráadásul a baleset dagálykor történt, így a vízszint hamarosan lecsökkent, amely tovább nehezítette a menekülést. A kapitány nem volt hajlandó a hajón könnyíteni azzal, hogy a háromtonnás ágyúkból kidobott volna, így a hajó véglegesen megfeneklett.
A hajón azonban nem volt elegendő mentőcsónak a rengeteg utas számára, így legalább két alkalommal meg kellett volna tenniük az utat a partig és vissza. Számos különböző ötletet vetettek fel, végül egy 20 méter hosszú és 7 méter széles tutajt építettek a hajóroncsból, Schmaltz kormányzó utasítására.
Július 5-én egy hatalmas vihar alakult ki, s a Méduse egyre inkább mutatta a szétesés jeleit, amely miatt az utasok és a legénység is pánikba esett.
A szintén pánikba esett kapitány úgy döntött, hogy azonnal elhagyják a fregattot, holott még nem voltak felkészülve az indulásra. Ehelyett a tutajt és mentőcsónakokat egyszerre akarták használni.
Összesen 146 (más források szerint 147) férfi és nő szállt fel a rendkívül instabil tutajra, ahol nagyon kevés élelem és víz, valamint semmilyen kormányzási vagy navigációs eszköz nem volt, ráadásul a túlterhelés miatt szinte teljesen elborította a víz. Miután a mentőcsónakok is megteltek, tizenheten úgy döntöttek, hogy a hajóroncsnál maradnak.
A mentőcsónakok elkezdték vontatni a tutajt, de hamarosan kiderült, hogy ez nem fog így működni. A csónakban ülők azonban attól féltek, hogy a tutajon lévők a csónakokba fognak szállni, így elvágták a vontatókötelet és sorsára hagyták a tutajt.
A mentőcsónakokban ülők (közöttük a kapitány és a kormányzó is) hamarosan elérték Afrika partjait, s bár néhányan meghaltak, a legnagyobb részük túlélte a viszontagságokat.
A tutajon ezzel szemben gyorsan romlott helyzet, ráadásul hamar kiderült, hogy sok hordóban víz helyett bor volt. Elkeseredett harc tört ki a tisztek és utasok, valamint a tengerészek és katonák között. Már az első éjszaka 20 férfi halt meg, s a viharos időjárásban csak a tutaj közepe volt biztonságosnak tekinthető. Éppen ezért komoly harc folyt azért, hogy a tutaj közepére jussanak, s ez is több ember életébe került. A szűkös készletekből egyre kisebb adagok lettek, s a második éjszaka már ötvenheten haltak meg.
A negyedik napon már csak 67 ember volt életben a tutajon. Ekkortájt néhányan már a kannibalizmushoz folyamodtak, amely ilyen helyzetekben nem volt szokatlan a korban.
Az ötödik napon már csak harmincan éltek, s az élelmiszerkészlet teljesen elfogyott. Akkor úgy döntöttek, hogy a tizenkét leggyengébb túlélőt megölik és ők szolgáltatják a túlélést a többiek számára. A nyolcadik napon a sebesülteket és a gyengéket eltávolították a tutajról, ahol már csak 15 fő maradt életben. Ők még négy napon át szenvedtek, amikor július 17-én a véletlenül arra járó Argus felvette őket a fedélzetére. A túlélőket Saint-Louisba vitték, ahol azonban öten hamarosan elhunytak. A korábban már Saint-Louisba érkező Chaumareys úgy döntött, hogy megmenti a hajón szállított aranyat, így egy mentőcsapat indult el, amely a hajón maradt 17 fő közül még 3 főt életben talált, 54 nappal a hajótörés után.
A túlélőknek végül a brit tengerészek segítettek hazatérni Franciaországba, a francia hatóságok nem nagyon foglalkoztak az üggyel.
A Méduse életben maradt sebésze, Henri Savigny és a kormányzó titkára benyújtotta a beszámolóját a tragédiáról, amely hamar (1816. szeptember 13-án) megjelent a Bourbon-ellenes Journal des débats-ban is. A botrányt ugyan próbálták leplezni, de nem igazán sikerült. A hajótörés és a tragédia legalább olyan nagy publicitást kapott, mintha a kalózok kincséhez fértek volna hozzá.
A kapitányt öt vádpontban állították bíróság elé, s végül a vád szerint halálra ítélték - volna. Ennek ellenére Chaumareyst csak három év börtönre ítélték, a kormányzó azonban a politikai visszhang miatt kénytelen volt lemondani.
Az alkalmatlanságuk nagyon sok ember életébe került.
