A London nevű személyszállító gőzhajót a brit Money Wigram & Sons hajózási társaság állította szolgálatba 1864-ben, hogy Nagy-Britannia és Ausztrália között közlekedjen.
Az 1652 tonnás vasborítású gőzhajó 84,3 méter hosszú és 10,9 méter széles, három árboccal rendelkező gőzös volt, amely 200 lóerős gőzgéppel volt felszerelve, így akár 9 csomós sebességet is elérhetett. A legénység maximum 90 fős volt, s összesen 92 főt szállíthatott elsőosztályon valamint 225 főt másodosztályon.
1864. július 20-án bocsátották vízre, majd szeptember 23-án sikeresen tesztelték a tengeren, így október 23-án elindulhatott első útjára John Bohun Martin kapitány (a képen) parancsnoksága alatt Londonból Melbourne-be. Az első útján ugyan egy férfi meghalt, de abban a korban ez nem volt szokatlan, így tulajdonképpen sikeresnek ítélték az útját.
1865. december 13-án a hajó Gravesendből indult Melbourne felé ismét John Bohun Martin kapitány parancsnoksága alatt. A rossz időjárás miatt nehezen sikerült kikötnie Plymouth-ban, így csak 1866. január 6-án indulhatott tovább. Már ekkor is rossz idő volt, amely 7-én és 8-án tovább romlott, a hajó hatalmas viharban hajózott tovább. Január 9-én tönkrement az első árboc és az egyik mentőcsónakot leszakíkották a hullámok.
Január 10-én elérték a Vízcayai-öblöt, ahol azonban még hevesebb viharba kerültek. A helyzet olyan veszélyes volt, hogy a kapitány úgy döntött, hogy megszakítja az utat és visszatér Plymouth-ba. Az irány megváltoztatása után azonban a tengervíz elöntötte a fedélzetet, s mivel az ott felhalmozott 50 tonna szén miatt nem tudott elég gyorsan lefolyni elkezdett behatolni a hajótestbe. Előbb az alsó fedélzeteket öntötte el, majd a gépteret, s ezzel kioltották a kazánokat is.
A főmérnök és a gépészek az utolsó pillanatig ott maradtak, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó menthetetlen. A kapitány utasította a legénységet a mentőcsónakok előkészítésére és a hajó elhagyására. A hajón ekkor 239 fő (utas és személyzet) volt összesen.
A viharban azonban egyetlen mentőcsónakot tudtak a vízbe engedni, s a tizenkét fős csónakba összesen 16 főnyi személyzet és három utas (BC Wilson, DeMain és J. Munro) szállt be. A mentőcsónak elindulása után a hajó menthetetlenül elsüllyedt, így a hajón maradt 220 személy, férfiak, nők és gyerekek egyaránt megfulladt.
A túlélőket húsz órányi tengeren való hánykolódás után az olasz Marianople nevű bark mentette ki január 12-én, s rakta partra Falmouthban január 16-án.
Az áldozatok között számos ismert és kiemelkedő személyiség volt, így egy híres ír színész Gustavus Vaughan Brooke (a képen), John Debenham, az Egyesült Királyság egyik legnagyobb áruházának alapítójának a fia, a nemzetközi rögbiszövetség első elnökének a szülei, de több politikus és pap vagy lelkész is. Nem hagyta el a hajót a kapitány sem, aki amikor szembesült a tehetetlenségével, szenvtelen nyugalommal járkált a fedélzeten, s próbált segíteni, ahol tudott.
A hajókatasztrófát megörökítette William McGonagall skót költő a "London" gőzhajó roncsa című versében.
A vizsgálat megállapította, hogy a hajó szinte biztosan túl volt terhelve a 345 tonnányi vasútépítéshez szükséges anyaggal, de a kapitány is hibázott, mert azzal, hogy visszafordult, a vihar központja felé hajózott. A vihar hevességét azonban jól mutatja, hogy a London közelében elsüllyedt a hasonló méretű (1825 tonnás) SS Amalia nevű hajó is.
Itt üsszesen 220 ember hunyt el, de más hajótörések alkalmával sokszor hatalmas vagyonok is kerültek a víz alá.
Kapcsolódó:
Tíz tonna arany a Sussex fedélzetén – Savoya hercegének
Az aranyszállítmány – a Voetboog elsüllyedése
A herceg, akinek halála miatt polgárháború tört ki
