II. Vilmos, az utolsó német császár és porosz király, Viktória királynő legidősebb gyermekének, Viktória királyi hercegnőnek a legidősebb gyermeke, s egyben az angol királynő legidősebb unokája volt. (a képen II. Vilmos)

Vilmos 1859. január 27-én született Berlinben, Friedrich Wilhelm Viktor Albert néven, így nevében benne volt édesapja (a későbbi III. Frigyes) és édesanyja, valamint nagymamája (hiszen a Viktor a Viktória férfi alakja) és anyai nagyapja (Albert) neve is.

Sajnos a kisfiú a születésnél megsérült, amelynek nyomait egész életében viselte - egyik karja lebénult. Ez, valamint spártai nevelése eléggé embertelenné tette a gyermekkorát, amely kihatott későbbi életére.

Összesen nyolcan voltak testvérek - négy fiú és négy leány, akik közül többen is fontos szerepet játszottak az európai történelemben.

Apja halála után, 1888. június 15-én lett császár és király és eléggé militarista felfogásban uralkodott. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után az orosz mozgósításra válaszul belépett a háborúba, s tulajdonképpen ezzel szélesedett ki a háború.

Vilmos egyébiránt rokonságban állt az orosz cárral és a brit királlyal is, Viktória királynő gyermekei révén.

A világháború utolsó napjaiban a német forradalmi megmozdulások hatására 1918. november 6-án kérték, hogy mondjon le, amelyre ő nem volt hajlandó - időhúzásra játszott. Másnap jelezték számára, hogy ha nem mond le, akkor komolyabb forradalom lesz, Vilmos azonban azt mondta, hogy a forradalmat "utálja, mint a bűnt".

November 9-én reggel általános sztrájk kezdődött Berlinben, Max von Baden kancellár pedig közölte a császárral, hogy le kell mondania. nemi hezitálás után Vilmos végül november 10-én este lemondott és Hollandiába utazott, ahol menedékjogot kért és kapott.

Először Amerongenben telepedett le, majd megkésve, de végül november 28-án nyilatkozatot adott ki a lemondásról, amely véget vetett a Hohenzollern dinasztia félévezredes uralkodásának. Vilmos azt írta a nyilatkozatában, hogy feladta a követeléseit „Poroszország trónjára és a hozzá kapcsolódó német birodalmi trónra”.

A lemondással együtt felmentette katonáit és tisztviselőit az esküjük alól, majd egy vidéki házat vásárolt Doorn-ban, ahová 1920. május 15-én költözött be. (a képen Huis Doorn - a rezidencia)

Unokatestvére, V. György brit király a történelem legrosszabb bűnözőjének nevezte és sok más nemzet vezetőjével együtt kérte a kiadatását, sőt sokan tervezték az akasztását is. Végül nem így történt, így Vilmos viszonylag nyugodtan élhette az életét Hollandiában.

1922-ben a lemondott császár kiadta emlékiratainak első kötetét (egy eléggé vékony kötetben) s kitartott a vélekedésében, hogy nem bűnös a Nagy Háború kirobbanásában - s ezt a véleményét élete végéig megtartotta.

Gyakran fogadott vendégeket és figyelte a politikai eseményeket is, de szemmel láthatóan megváltozott. György királyhoz és Miklós cárhoz hasonlóan szakállt növesztett és hagyta, hogy kackiás bajusza is belesimuljon. (a képen az idősebb császár)

Megtanult hollandul és érdeklődött a régészet iránt. Sisi 1898-as meggyilkolása után megvásárolta a császárné egykori rezidenciáját és gyakran tartózkodott a korfui Achilleionban. A legfőbb szenvedélye azonban a vadászat volt, s több ezer állatot ölt meg a száműzetése alatt. (a képen a korfui palotában)

Élete végéig reménykedett, hogy visszatérhet a trónjára, a nagy reményt fűzött Hitler személyéhez is, de csalódnia kellett. Hitler szempontjából csak szimbolikus jelentősége volt a személyének. Amikor meghalt, Hitler Berlinbe akarta vitetni a holttestét, hogy egy állami temetésen bemutassa, hogy a Harmadik Birodalom közvetlenül a Német Birodalomból eredeztethető.

Vilmos azonban azt kívánta, hogy csak akkor térjen haza, ha a monarchia helyreáll, s ezt a kívánságát tiszteletben tartották. Valóban így is történt az 1941. június 4-én bekövetkezett halála után. (a képen a császár a halotti ágyon) 

A megszálló németek végül egy katonai temetést biztosítottak neki néhány száz fő részvételével. Vilmost egy mauzóleumba temették el, amely azóta is a német monarchisták zarándokhelye.

djp