A Viktoriánus-kor

Viktória királynő és kora

Wellington hercege - Viktória királynő és a Brit Birodalom támasza

Arthur Wellesley - a hadvezér és politikus

2020. július 19. - DJP

A fiatal Viktória számára Lord M. mellett Wellington hercege jelentette a támaszt. Számára a herceg volt a Brit Birodalom és ezzel együtt a királyi hatalom elsőszámú támasza, akit már kicsi korától csodált, hiszen abban a korban született, amikor Wellington legyőzte a kor talán legnagyobb hadvezérét, Bonaperte Napóleont, s hosszú (katonai) pályafutása alatt szinte minden lehetséges kitüntetést, elismerést begyűjtött.

sir_arthur_wellesley_1st_duke_of_wellington.jpg

A sokat látott idős herceg nem fűzött nagy reményeket a gyereklány trónra lépéséhez, s eleinte nem is igazán kedvelte, de még mindig jobbnak tartotta Viktória uralkodását, mint nagybátyja, Cumberland hercege lehetséges trónra lépését. Ahogyan múltak az évek, egyre inkább a szívébe lopta magát a fiatal, de egyre komolyabb királynő, aki sok tekintetben érettebbnek mutatkozott a koránál, s Wellington egyre inkább elismerte kvalitásait.

Viktóriának természetesen sokat jelentett Lord M. támogatása, akitől olyan praktikákat tanulhatott, amelyet a következő hatvan évben sok alkalma volt felhasználni, de a miniszterelnök lemondása és visszavonulása után az angol ügyekben meglehetősen tájékozatlan, s az angol nemesség által gyanakvással figyelt Albert mellett egyre inkább támaszkodott a közvélemény és a nemesség által elismert és tisztelt Wellingtonra is, aki a maga nyers, szókimondó modorában tájékoztatta az általa helyesnek gondoltakról. A herceggel szemben soha nem kellett pávatáncot járnia, hiszen ő mindig egyszerűen, de határozottan elmondta a véleményét, amely az uralkodásának első éveiben sokszor fontosnak bizonyult. A herceg nem volt jó szónok és nem igazán volt jó politikus (főként Lord Melbourn-nel összehasonlítva), de ugyanakkor pókerarcú taktikus volt, akire lehetett számítani a chartista mozgalom és más mozgalmak elleni fellépésben. Ő is visszavonult a politikától 1846-ban az utolsó nagy (politikai) csatája után, de azután is elérhető maradt, s fiatal királynő élt is a lehetőséggel.

Talán ennek is köszönhető, hogy Viktória hetedik gyermekét Arthurnak nevezte el, s ennek a kis hercegnek, aki 1850. május 1-én született, Wellington hercege volt a keresztapja, aki szintén Arthur volt, s szintén május 1-én született, csak kicsit korábban.

Arthur Wesley 1769. május 1-én született Dublinban, néhány hónappal azután, hogy a legnagyobb angol felfedező, James Cook az életét vesztette, s néhány hónappal azelőtt, hogy a legnagyobb ellenfél, Bonaparte Napóleon megszületett Korzika szigetén.

napoleon_i_of_france_by_andrea_appiani.jpg

Arthur, Garret Wesley angol-ír politikusnak és zeneszerzőnek, Mornington első grófjának és Anne Hill-Trevor grófnőnek hatodik gyermeke, s egyben ötödik fia volt, így születésekor eléggé messze volt attól, hogy apja címeit örökölhesse, s ezzel igazi jó partit csinálhasson.

Igaz, születése előtt már meghalt Arthur Gerald nevű bátyja, s nem sokkal születése után elhunyt Francis nevű bátyja is, de még így is csak harmadik volt a fiúk között, amely kihatással volt a fiatal korára is.

Az apját sokkal jobban szerette, mint anyját, aki elsősorban bátyjait favorizálta, a kis Arthur a "futottak még" kategória volt. Apja azonban 1781-ben meghalt, s a család anyagi viszonyai sem voltak a legjobbak, így el is döntötték, hogy bátyjai politikusok, míg ő katona lesz. Először Etonban tanult, ahol a cricketben és a verekedésben első volt, ugyanakkor a tanulásban a 79 diák közül csak az 53. volt.

A pénzhiány miatt anyja Brüsszelbe költözött, ahová Arthurt is magával vitte, aki ott magára talált, hiszen azt tanulhatta amit akar, s szerzett egy hegedűt is, hogy zenélhessen (úgy, ahogyan az apja egykor, s ezen szokása szinte élete végéig elkísérte). Egy év múlva az anyja elküldte a franciaországi angersi katonai akadémiára, ahol megtanult franciául és lovagolni is, s egyébként is jó eredménnyel végzett, majd zászlósként belépett a brit hadseregbe. Ehhez persze kellett az anyja támogatása is, aki szó szerint megvette számára a rangot (ahogyan akkoriban még szokás volt, bár ez volt a legolcsóbb rang, amit meg lehetett venni).

Nemsokára Buckingham herceg, az ír helytartó szárnysegédje lett, akkor már hadnagyi rangban, évi 125 fontért.

Kicsapongó életet élt, ivott, kártyázott és úszott az adósságban, ugyanakkor angol-írként bekerült az ír parlament alsóházába.

catherine_wellesley.jpg

Közben megismerkedett Catherine Pakenham kisasszonnyal, aki Lord Longford húga, s elbájoló, de könnyen befolyásolható és nem is túlságosan okos teremtés volt, s akit Arthur mindenáron feleségül akart venni, de elutasításban részesült lord Longford részéről. Arthur számtalanszor megígérte neki, hogy visszatér érte.

Huszonnégy évesen már őrnagy lett, majd Richard, a legidősebb bátyja alezredesi rangot vásárolt számára.

Csapatával Flandriába ment harcolni, ahol rá kellett döbbennie, hogy az angol hadsereg mennyire elmaradott és szervezetlen, a tábori kórházak gyalázatosan voltak felszerelve, vérhas és tifuszjárvány terjedt, többen haltak meg betegségben, mint a harcmenzőn. Első hadi élménye a boxteli csatában elszenvedett vereség volt.

Mégis kitüntette magát, s 1796. május 3-án ezredessé léptették elő (ezt a rangot már nem lehetett megvásárolni), majd nem sokkal később elindult India felé, ahol különböző hadjáratokban vett részt, sőt rövid időre a Fülöp-szigetekre is átvezényelték. Amikor visszatért Indiába, megtudta, hogy bátyja lett India kormányzója.

Richard, 1797. május 17-én lépett India földjére, s nagyon elégedett volt öccse tevékenységével, amely eddig nem túl sűrűn fordult elő. Egy beszélgetésük során arra kérte Arthurt, hogy nevüket ezentúl Wellesley néven írják alá, utalva arra, hogy a híres Wellesleigh-család leszármazottai.

tipu_sultan.jpg

1799-ben Arthur elindult a hírhedt Tippu Szahib serege ellen, akit nagy küzdelemben legyőzött, s ezzel megszerezte bátyjának azt a nagy örömet, hogy Pitt miniszterelnök előterjesztésére a király Wellesley márkivá nevezte ki, sőt 4000 fontnyi jutalmat is kapott. Arthur eközben elkezdte szisztematikusan átszervezni a seregét, s ennek hamarosan megjelent az eredménye is. Később egész pályafutása alatt nagyon sok időt töltött a kiképzés fejlesztésével, s a katonák egészsének megtartásával, amely miatt katonai szerették és nagyra tartották. Módszereit még évtizedek múltán is használták a brit seregben.

További hadjáratok és csaták után 1805-ben úgy döntött, hogy hazatér, amikor egyébiránt bátyja hivatali ideje ideje is éppen lejárt. Hazafelé megálltak Szent Ilona szigetén, s véletlenül abban az épületben szállt meg, ahol később Napóleon is lakott.

Hazatérése után még éppen találkozhatott a kor leghíresebb angol hadvezérével, s a kor leghíresebb angol tengerészével, az alig egy hónappal később, a trafalgari csatában elhunyt Nelson admirálissal, amely még inkább megerősítette elhivatottságát.

Egy régi ismerős, Lady Olivia Sparrow közbenjárására újra felvette a kapcsolatot Kittivel (Catherine Pakenham) és 1806. április 6-án Dublinban feleségül vette. Ő már nem volt szerelmes a nőbe, de sok-sok éve megígérte, hogy feleségül veszi, s ő mindig tartotta a szavát - most is.

Wellington szabadságra vágyott, Kitti pedig olyan anyagi függetlenségre, amelyet a herceg évi immár hatezer-ötszáz fontnyi jövedelméből már elérhetett, így ha nem is boldogan, de nyugodtan éltek - egymás mellett.

Mindez nem tartott sokáig, hiszen a kontinensen Napóleon végigharcolta szinte egész Európát, s Arthur is harcolni vágyott (elsősorban Napóleonnal szemben), s addig írta kérelmeit, hogy végül engedélyezték, hogy kisebb-nagyobb hadjáratokban vegyen részt Németországban, majd Dániában, végül átvezényelték az Ibériai-félszigetre ahol sorra érte el a nagy hadi sikereit. 1809-ben Wellington grófja, majd 1812-ben Wellington earlje, később márkija lett, végül 1814-ben Wellington hercegévé emelték. Ekkorra már ő a család büszkesége, anyja őt emeli ki, de ezzel nem sokat ért el Arthurnál, akiben élénken éltek a régi sérelmek. Wellington ekkorra már messze túlszárnyalta testvérei eredményeit, akiket olykor ő maga védett meg, vagy támogatott - elsősorban kapcsolatai révén.

Lassan véget értek a napóleoni háborúk és még nem harcolt egyszer sem a korzikaival, s ez nagy szívfájdalma volt. Egyidősök, s Napóleon már világhírű hadvezér, sőt császár, aki fél Európát meghódította, ő pedig ugyan egy jónevű hadvezér, de egy egyszerű herceg - valahogyan így élte meg az összehasonlítást, amelyet gyakorta elvégzett magában.

Közben Napóleon megbukott, s a harcok lecsendesedtek, így esélye sem volt már, hogy harcoljanak egymással. A miniszterelnök Kanadába akarta küldeni, de ő nem igazán szerette volna elhagyni a kontinenst, így franciaországi nagykövet lett, majd a nemzetközi tekintélye miatt a bécsi kongresszuson vezető brit tárgyalóvá vált.
Ott kapta a hírt, hogy Napóleon megszökött Elba szigetéről, s azonnal visszatért a seregéhez, mert tudta, hogy most lehet lehetősége összemérni erejét a korzikaival. A végső összecsapásra 1815. június 18-án került sor, amikor szinte az egész kontinens egyesült a zászlaja alatt, s végre összecsaphatott Napóleonnal.

Serege 68.000 fős, Napóleon csapata 73.000 fő volt, de Wellingtonhoz még érkezett volna Blücher 50.000 főnyi serege, amely azonban késett, sőt nem is tudta, időben megérkeznek-e egyáltalán. A kor egyik legnagyobb csatában legyőzte a kor talán legnagyobb hadvezérét, úgy, hogy a franciák 41 ezer, a szövetségesek 24 ezer főt vesztettek alig kilenc óra alatt, s a francia császár végérvényesen vereséget szenvedett.

Wellington egész életében erre várt, s nagy csatában, de végül legyőzte a korzikait. 

E tettéért egyes források szerint 400.000, mások szerint 500.000 fontnyi jutalmat kapott és egy birtokot Hampshire-ben. Hogy el tudjuk képzelni az összeg nagyságát - két évtizeddel később Viktória királynő éves udvartartására 385.000 fontot kapott az angol államtól, persze mindez aprópénz volt a napóleoni háborúk 830 millió fontnyi összköltségében - egyes források szerint ennyibe került a brit kincstárnak a majd két évtizednyi hadakozás.

A waterloo-i csata után véglegesen lezárta katonai pályáját és előbb kiélvezte a népszerűsséget, majd 1818-tól tory képviselő lett. Újra kicsapongó életet él, számtalan híres és szép nő fordul meg a környezetében, többek között Lord Melbourne feleségével is volt viszonya, de a legnagyobb rajongója ekkor Lady Frances Shelley volt.

1819. augusztus 16-án egy békés munkástüntetésbe a katonák kardjukkal rohantak be, s a tizennégy halálos áldozat között két asszony is volt. Ez mély nyomott hagyott a közvéleményben. Wellingtonnak minden tekintélyére szüksége volt, hogy az esetnek ne legyen súlyosabb következménye, ugyanakkor IV. György 682 ezer fontnyi adósságát is kellett fizetniük, majd a király koronázásán a hűtlen királyné próbált botrányt kelteni, de Wellington utasítására az alabárdosok nem engedték be.

Különböző posztokon vett részt a nagypolitikában, s óriási tekintélye sokszor átsegítette a kormányokat a nehézségeken. 1828-ban miniszterelnök lett, s több poszton is régi katonatársai jelentek meg - voltak, akik katonai diktatúrától féltek. Rövid regnálása alatt fogadták el a katolikusok egyenjogúságát biztosító törvényt.

1830. április 24-én meghalt Kitti, s halálos ágyán ismerte fel, hogy felesége haláláig szerette, ekkor azonban már évek óta Harriet Arbuthnot volt a szeretője. Egyre kevésbé vett részt napi politikai csatározásokban, de a választójogi törvény módosítását (amelyet ő maga is évekig ellenzett) még megszavaztatta a felsőházban, amikor éppen újra gyászolt - Harriet Arbuthnot is elment. Férje, aki egyébként Wellington jóbarátja volt (s mindent tudott a viszonyról), a herceg kérésére, Wellingtonhoz költözött.

harriet_arbuthnot.jpg

1834 novemberében egy hónapra vállalta az átmenetileg a kormány vezetését, de hamar megbánta - már egyáltalán nem vonzotta politika.

Egyszerű, kék kabátjában afféle csendes szemlélődő volt, amikor a fiatal Viktória trónra lépett. Ő némi gyanakvással nézte a fiatal lány olykor csetlését-botlását, s sok dologban nem értett egyet Lord Melbourne tanácsaival, de már az elején érezte, hogy Viktória számára egyedül ő jelenti Anglia katonai erejét és ő maga a győzelem jelképe, a korona és birodalom legszilárdabb támasza. A királynő kérdéseire sokszor kitérő választ adott, de olykor már csodálta a fiatal lány helyzetfelismerő képességét. Új csapás érte, hiszen utolsó közeli barátja Lady Salisbury is elment, akit Harriet halála után teljesen a szívébe zárt.

A politikától 1846-ban vonult vissza végérvényesen, de tanácsait később is rendszeresen kikérte szinte minden párt és Viktória királynő is.

A visszavonulásakor az utolsó nagy politikai küzdelme a gabonavám eltörlése (amely már évek óta napirenden volt), amelyhez tizenegy napon keresztül szólnak hozzá a képviselők, végül 1846. május 26-án hajnali fél négykor ő következik. Dörgedelmes beszédet mond, a politikai hattyúdalát, amelynek következtében a Lordok Háza 47-es szótöbbséggel elfogadja a javaslatot, amely azt jelenti, hogy jelentősen csökkentek az élelmiszerek árai.

1848-ban egy időre visszatért, mert a chartista mozgalmak lecsillapításához szükséges volt az ő nyugalma és tapasztalata, s a egyetlen puskalövés és vérontás nélkül lezajlik a mozgalom.

1852. szeptember 14-én vidéki kastélyában szélütés éri, s a 83 éves herceg csendesen távozik az élők sorából. Állami temetést kap, s a Szent Pál Katedrálisban az általa csodált Nelson admirális mellé kerül. A temetésen Franciaországot Walenski herceg képviselte, aki Napóleon és Walewska Mária fia volt.

Wellington hercege egy igazi intézmény, hiszen valójában ez egy cím, amelyet más is viselhet (viselte is pl. Arthur nevű fia, s jelenleg Wellington kilencedik hercege regnál) ugyanakkor nem igazán van olyan ember, aki ne ARRA a bizonyos Wellington hercegre gondolna, aki legyőzte a francia császárt a waterloo-i csatamezőn - személye, így igazi intézménnyé vált. Egyébként is kitűnt a korban, hiszen nem viselt parókát és haját rövidre vágatta, egyszerű sötét színű ruhában járt és soha nem kockáztatta emberi életét feleslegesen. Róla nevezték el 1840-ben Wellington városát, hálából, mert támogatta a Új-Zéland törekvéseit. Wellington átalakítatta a korban divatos hesseni csizmát úgy, hogy borjúbőrből készüljön és szorosabb legyen, így jobban rásimult a lábra. A sarok igen lapos lett és a szár csak a vádli közepéig ért, s hamarosan divatba is jött, hiszen kényelmes és praktikus volt.

Mindezeken felül számtalan dolgot elneveztek róla, felsorolni sem lehetséges, ahogyan címeit sem nagyon, talán csak megpróbálni. Temetése napján a London Gazette-ben, a brit kormány egyik hivatalos folyóiratában megjelent megemlékezésében így írnak róla, amikor hivatalos címeit felsorolják...

Arthur,
Duke and Marquess of Wellington,
Marquess Douro, Earl of Wellington,
Viscount Wellington and Baron Douro,
Knight of the Most Noble Order of the Garter,
Knight Grand Cross of The Most Honourable Order of the Bath,
One of Her Majesty's Most Honourable Privy Council, and
Field Marshal and Commander-in-Chief of Her Majesty's Forces.
Field Marshal of the Austrian Army,
Field Marshal of the Hanoverian Army,
Field Marshal of the Army of the Netherlands,
Marshal-General of the Portuguese Army,
Field Marshal of the Prussian Army,
Field Marshal of the Russian Army,
and
Captain-General of the Spanish Army.
Prince of Waterloo, of the Kingdom of the Netherlands, Duke of Ciudad Rodrigo
and Grandee of Spain of the First Class.
Duke of Victoria, Marquess of Torres Vedras, and Count of Vimiera in Portugal.
Knight of the Most Illustrious Order of the Golden Fleece, and of the Military Orders
of St. Ferdinand and of St. Hermenigilde of Spain.
Knight Grand Cross of the Orders of the Black Eagle and of the Red Eagle of Prussia.
Knight Grand Cross of the Imperial Military Order of Maria Teresa of Austria.
Knight of the Imperial Orders of St. Andrew, St. Alexander Newski, and St. George of Russia.
Knight Grand Cross of the Royal Portuguese Military Order of the Tower and Sword.
Knight Grand Cross of the Royal and Military Order of the Sword of Sweden.
Knight of the Order of St. Esprit of France.
Knight of the Order of the Elephant of Denmark.
Knight Grand Cross of the Royal Hanoverian Guelphic Order.
Knight of the Order of St. Januarius and of the Military Order of St. Ferdinand and
of Merit of the Two Sicilies.
Knight or Collar of the Supreme Order of the Annunciation of Savoy.
Knight Grand Cross of the Royal Military Order of Maximilian Joseph of Bavaria.
Knight of the Royal Order of the Rue Crown of Saxony,
Knight Grand Cross of the Order of Military Merit of Wurtemberg.
Knight Grand Cross of the Military Order of William of the Netherlands.
Knight of the Order of the Golden Lion of Hesse Cassel,
and
Knight Grand Cross of the Orders of Fidelity and of the Lion of Baden.

Ősi ellenfele, a liberális Review of Edinbourgh így írt róla : "Wellington nagyobb ember, mint Caesar: megmentette az országot a háborúban és nem tette tönkre a békében."

wellington.jpg

 Jövő vasárnap újabb érdekességek jönnek .... egy igazi bakiparádé


 A Viktória-korabeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Common.

DJP

 Ha tetszett a poszt, akkor kövesd a blogot :) és csatlakozz a Facebook-oldal követőihez

 Források:

https://wikipedia.org/
https://www.origo.hu/tudomany/20190429-wellington-hercege.html
https://mult-kor.hu/20070810_arthur_wellesley_wellington
Vághidi Ferenc: Wellington

A bejegyzés trackback címe:

https://victorian.blog.hu/api/trackback/id/tr316007194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Aëtius_ 2020.07.19. 19:05:39

Azt azért hozzá kell tenni, hogy Wellington nem egymaga győzött Waterloonál, hanem más hadvezérekkel (pl Blücher) közösen. A másik, hogy nem egy ereje teljében lévő Napóleont vert meg, hanem egy beteg, önbizalmában sérült és az orosz hadjárat óta labilis idegrendszerű Napóleont. Az ereje teljében lévőt, aki Asterlitznél (10 évvel korábban9 még brilliánsan vezette hadait, nem biztos, hogy képes lett volna megverni.

DJP 2020.07.19. 19:09:11

@Aëtius_: Természetesen nem, mint ahogyan Napóleon sem önmaga győzte le az ellenfeleit. Blücher közel 50 ezer fős serege elkésett, s amikor az ütközet elkezdődött, akkor még nem volt világos mi is fog történni. Arról pedig nem Wellington tehet, hogy a francia császár nem volt csúcsformában - eléggé sok borsot tört az orra alá az Ibériai-félszigeten is, így nem biztos, hogy Napóleon le tudta volna győzni - de ezt már soha nem fogjuk megtudni :)

hulladaemon 2020.07.19. 20:41:29

Wellingtonnak pedig a 95. lövészezred hadnagya, Richard Sharpe volt a legnagyobb támasza.

Spidy.hu 2020.07.19. 23:52:37

@DJP: Blücher nem magátol késett, hanem a franciák megverték. Viszont ő összeszedte a seregét, és megmentette Wellingtont a vereségtől.
Ebben a csatában nem egyesült a kontinens a zászlója alatt. Csak az angolokat irányította és porosz segítséget kapott. Az egy másik, nagyságrendekkel fontosabb csata volt, a lipcsei. A waterloi csata ehhez képest egészen pici és jelentéktelen, de az angol propaganda zseniális volt.

DJP 2020.07.19. 23:58:25

@Spidy.hu: Az angol propaganda (különösen a XIX. században) gyakran zseninális volt. A mondatban van egy "szinte" - nem létszámilag egyesült a sereg, hanem "lélektanilag" (az oroszoknak és az osztrákoknak nem lett volna ideje odaérni, csak a közeli porosz seregeknek), hiszen már mindenki le akarta tudni az egészet. Azért ez sem volt kis csata, amikor arrafelé jártam pár éve, azért elég nagynak tünt a csatamező - s azt talán nem is kell mondanom, hogy egy csata jelentősége, nem feltétlenül a részt vevők létszámából adódik. Napóleon nagyon sokat hibázott - de mindig azt ez ellenfelet kell megverni, aki van, s Wellington ezt megtette...

Aëtius_ 2020.07.20. 06:18:10

@DJP: Napoleon mindig maga parancsolt seregeinek (felette senki nem állt és senkivel nem kellett egyeztetnie), míg ezzel szemben Wellington egy koalició szolgálatában állt és a porosz Blüchert például nem ugráltathatta. Erre utaltam előző hozzászólásomban. A másik: nyilván nem Wellington tehet arról, hogy ő már csak egy hatalma csúcsán túljutott Napoleonnal találkozhatott a csatatéren, de azért ne tegyünk úgy mintha ez ugyanakkora eredmény lett volna, mint mondjuk 1800 és 1808 közt (a csúcson) lenyomni face to face a csatatéren a francia császárt.

janos900 2020.07.21. 09:38:30

Lehet, hogy nem volt ugyanakkora eredmény 1815-ben legyőzni Napoleont, mind mondjuk 1805-ben, de így is nagyon megérte:
hadijatekos.blog.hu/2014/09/14/waterloo_londonban