Az 1830. szeptember 15-i megnyitóünnepségen a Liverpool–Manchester vasútvonal nagy pillanata tragédiába fordult.
A Parkside állomásnál – a két város közötti pálya középtáján – vízvételezésre álltak meg a szerelvények. A szolgálat azt kérte, mindenki maradjon a kocsikban, mégis sok díszvendég – köztük William Huskisson, Liverpool parlamenti képviselője és a szabad kereskedelem egyik hangadója – leszállt. Huskisson a meghívott miniszterelnökhöz, Wellington hercegéhez lépett; politikai szakításuk óta most akart kezet nyújtani. Eközben a párhuzamos vágányon közeledett a kísérleti mozdony, a Rocket. A következő percek a vasúttörténet legtöbbet idézett jelenetévé lettek.
A rakodóvágányok és a díszkocsik közé szorulva Huskisson előbb visszalépett a szerelvény mellé, majd – rosszul mérve a távolságot – fel akart kapaszkodni a herceg kocsijába. Az ajtót nem reteszelték: kifordult, a Rocket pedig nekiütközött a kiszárnyaló ajtónak, és a képviselőt a sínekre sodorta. A mozdony átgördült a jobb lábán és combján; a szemtanúk – köztük Harriet Arbuthnot – a sokk bénító, „nem is érző” csendjéről írtak. A korabeli beszámolók egyetértenek abban, hogy a balesetet a Rocket okozta; a mozdonyvezető személye forrásfüggő (egyesek Joseph Locke-ot, mások Stephenson tanoncát, Edward Entwhistle-t nevezik meg), de a kimenetelen ez nem változtat.
A rögtönzött ellátás mintapélda lett: kézi szorítókötés kendőkből és egy botból, majd hordággyá tett ajtólap. George Stephenson lekapcsolta a Northumbriant a hercegi szerelvényről, és a zenekari nyitott kocsit a mozdonyra akasztva száguldott Eccles felé – a könnyű vonat a beszámolók szerint közel 36–40 mérföld/órát futott, ami akkor világrekordnak számított. A viharba forduló időben hordágyon vitték át Huskissont az egyházi lakba (Eccles Vicarage); az amputáció helyben nem tűnt kivitelezhetőnek. Este kilenc körül belehalt sérüléseibe.
A Parkside-i tragédia árnyékot vetett a napra, mégis ország-világ tudomást szerzett róla, hogy olcsó és gyors szárazföldi közlekedés született – és vele együtt egy újfajta kockázat. A vasúttársaság már a következő évben kézifékeket követelt az új mozdonyokra, a „ne szálljon ki” szabályból pedig szentírás lett. A nyitónap egyéb bajai – kisiklások, késések, a manchesteri tömeg ellenszenve – eltörpültek a haláleset mellett, de a közvéleményt nem fordították a vasút ellen: épp ellenkezőleg, a vonal néhány hónap alatt bizonyította életképességét, és lavinát indított a brit vasútépítésben.
Huskissont gyakran nevezik „az első vasúti áldozatnak”, pontosabban: az első világszerte tudósított utas-haláleset volt; bányavasutakon és munkavonalakon már korábban is történtek halálos balesetek. A közéletben ismert, reformpárti politikus halála ezért szimbolikus súlyt kapott: a modernitás ára hirtelen személyes, felismerhető arccal rendelkezett. A helyszínen hamar emléktábla állt (eredetije ma a Science Museum csoport gyűjteményében), a vasúti kultúrában pedig rögzült a minta: a technikai diadal mellé intézményesített biztonság kell.
Az esemény három tanulsága időtálló. Először: a vasút kétvágányú tér – ami az egyik sínen áll, a másikon mozgásban van; a peronon kívüli leszállás így eleve kockázati zóna. Másodszor: a „kényszerhelyzetben kapkodó test” kiszámíthatatlanabb, mint bármely gép – Huskisson rossz mozdulata, a ki nem reteszelt ajtó és a közeledő mozdony együtt okozta a végzetet. Harmadszor: a nyilvánosság formálja a szabványt.
Parkside után a vasút nemcsak technikai rendszerként, hanem magatartási rendként is megszületett: utasfegyelem, kijelölt peronok, táblák, fékek, szolgálati utasítások. Ez a születési sebhely ma is látszik a vasúti protokollon.
A Parkside-i baleset végül két mondatban sűríthető össze: 1830. szeptember 15-én a Liverpool–Manchester vasút megnyitóján William Huskisson – a kocsiból leszállva, a Wellington hercegével való kibékülés pillanata után – a Rocket elé sodródott, és aznap este, Ecclesben meghalt. A vasúti korszak kezdőnapja így lett egyben a vasúti tanulás napja is: attól kezdve a gép mellett az emberi mozdulatokra is szabályt írtak.
