A königgrätzi csata az 1866-os osztrák-porosz háború legnagyobb és legismertebb csatája volt, amelyben a Habsburg-birodalom meglehetősen csúnya vereséget szenvedett.

A poroszok jelentős haditechnikai és stratégiai fölényben voltak, így nem igazán okozott meglepetést az osztrák vereség. A csatában körülbelül 220 ezer porosz és 215 ezer osztrák és szász vett részt. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a poroszok közül 60 ezer fő nem vett részt a csatában.

Két évvel korábban a két sereg még együtt küzdött a dánok ellen, de hamarosan szembefordultak egymással a német egység kérdése miatt. Az osztrákok a nagynémet egységet, a poroszok a kisnémet egységet szerették volna megvalósítani.

Ez utóbbi az osztrák területek kizárását jelentette volna az egységből, így kizárva a Habsburgokat a vezető szerepből. Ennek a szembeállásnak lett következménye az osztrák-porosz háború, amely 1866 júniusában indult egy széleskörű mozgósítással, amely során Helmuth von Moltke porosz tábornok három hadsereget is telepített a Habsburg Birodalom határára.

Az osztrákok Benedek Lajos táborszernagyot bízták meg a főparancsnoksággal, aki bár kiváló katona volt, nem volt igazán alkalmas a stratégiai vezetésre, s leginkább a solferinói vereségből a hadseregének viszonylag kis veszteséggel való kimenekítéséről volt ismert.

Néhány kisebb csata és vereség után, Benedek Königgrätz és Sadowa között vonta össze a csapatait, s a sereg hátát az Elba védte. A nem túl jó stratéga azonban a tartalékot elég közel helyezte el a fősereghez, így szinte tálcán kínálva a bekerítés lehetőségét.

A poroszok három irányból közelítették meg az osztrák sereget, a centrumot alkotó 1. hadsereg északnyugatról, a balszárnyat támadó 2. hadsereg északról, a jobbszárnyat támadó 3. hadsereg pedig nyugatról közeledett.

A porosz tervek szerint a három hadsereg egyszerre támadott volna, azonban a sors illetve a technika közbeszólt.

A távírórendszer hibája miatt 1866. július 3-án hajnali négy órakor csak az 1. hadsereg lendült támadásba, így az osztrák tüzérség visszaverte a támadást, sőt a Habsburg-csapatok ellentámadásba is lendültek az elveszett területek visszaszerzése érdekében. Ezt azonban nem kellett volna, hiszen a poroszok modern gyorstüzelő fegyverekkel (hátultöltős gyújtószeges puskákkal) voltak felszerelve, ráadásul jóval képzettebbek voltak a frontális harcban , így jelentős előnyben voltak a korszerűtlen fegyverzetű osztrákokkal szemben.

A csatazajt hallva ráadásul a 2. porosz hadsereg is csatlakozott a harchoz délután két óra - fél három körül, s oldalba támadták a már erősen fáradó, jelentős veszteségeket szenvedő osztrákokat. Ezt a közel százezer fős sereget a koronaherceg vezetette, aki ekkor már hosszú évek óta Viktória királynő legnagyobb lányának, Viktória királyi hercegnőnek a férje volt, s aki néhány hónapig német császár is lett 1888-ban.

Az osztrák centrum nem tudott támogatást adni az osztrák jobbszárnynak, amely így hamarosan összeomlott és visszavonult.

Mivel a rossz időjárás miatt a poroszok nem vették azonal üldözőbe a menekülő osztrákokat, s Benedek azért szórványosan ellentámadott, az osztrák tüzérség pedig megpróbálta poroszokat visszatartani, a sereg nagyobb része megmenekült, ahogyan Solferino esetében is.

Ennek ellenére az osztrákok összesen 43 ezer katonát veszítettek (halottak, sebesültek, hadifoglyok és eltüntek) a poroszok 9000 fős veszteségével szemben. Mindez sokkoló volt az osztrák császári udvar számára, s a vereség bűnbakjává Benedeket tették meg. Ő ugyan szeretett volna egy magánkihallgatást kérni Ferenc József császártól, de ezt a lehetőséget megtagadták. Ő maga tisztában volt azzal, hogy bár jó katona, de nem jó hadvezér, s lassan azért az udvari haditanács is eljutott a felismeréshez. Emiatt aztán végül felmentették a vádak alól.

Közben persze a Porosz Királyság és Osztrák Császárság 1866. augusztus 23-án békeszerződést kötött Prágában, amelyben az osztrákok lemondtak a nagynémet egység megvalósításáról, s az Olasz Királyságnak átengedték Veneto tartományt, Velence városával együtt. Ezzel együtt a Német Szövetség felbomlott és megalakult a porosz vezetésű Északnémet Szövetség - Ausztria nélkül.

Nem sokkal később a meggyengült osztrákok kiegyeztek a magyarokkal, a poroszok pedig elindultak a világhódító terjeszkedésük felé, amely végül Viktória királynő legnagyobb unokája, II. Vilmos megalomániája miatt az első világháborúba torkollott.

djp