Elizabeth Cleghorn Gaskell egy angol regényíró volt, akit a viktoriánus Angliáról és társadalmi kérdésekről írt realista regényeiről ismerünk. 1810. szeptember 29-én született London Chelsea kerületében. Édesanyja 1811-ben meghalt, ezért nagynénje, Hannah Lumb nevelte fel Knutsfordban, egy kis vidéki városban.
A történelem hajlamos kiemelni a hadvezéreket és a királyokat, miközben azok neve, akik a csaták forgatagában valóban meghatározó pillanatokat éltek meg, lassan feledésbe merül. Manuela Hurtado y Pedraza esete pontosan ilyen: egy asszony, akinek neve alig néhány levéltári iratban maradt fenn, mégis az 1806-os Buenos Aires-i brit invázió visszaverésének egyik szimbolikus alakjává vált.
Az 1860-as évek közepére az angol (brit) udvari élet dinamikája megváltozott. Míg korábban a Buckingham-palota báljai adtak keretet a reprezentációnak, 1866-ban az audienciák többsége a zártabb Windsori kastélyban vagy az Osborne House-ban zajlott. A ceremónia nem csupán politikai aktus volt, hanem egyfajta vallásos rituálé, ahol a középpontban a feketébe öltözött, sokszor mozdulatlan állt - pontosabban ült.
Amikor Viktória hívat valakit – legyen az Lord Derby miniszterelnök vagy egy kitüntetett diplomata –, az illető egy kártyát kap a Lord Chamberlaintől. Ebben az időszakban a királynő ingerlékeny és kerüli a tömeget, így a meghívás gyakran egy szűk körű, fojtott légkörű szobába szól. Az alattvaló számára ez egyszerre megtiszteltetés és próbatétel: a királynő előtt tilos leülni (még ha órákig tart is a beszélgetés), és kerülni kell a túlzott gesztikulációt. Ha ő kezdeményez, a téma szigorúan az ő medrében folyik; a vendég csak válaszolhat.
Ha egy külföldi követ vagy egy felemelkedő politikus ekkor audienciát kér, gyakran falakba ütközik. Viktória ezekben az években szinte hermetikusan elzárkózik. A kérvényezőnek először a királynő magántitkárát, General Grey-t kell meggyőznie a látogatás halaszthatatlanságáról. Ha a kérést jóváhagyják, a vendégnek tisztában kell lennie vele: Viktória nem szereti a hosszú monológokat. A vendég kezdeményezte kihallgatás rövidebb, formálisabb, és ha az uralkodónő elfordítja a fejét vagy a kesztyűjével játszani kezd, az audiencia azonnal véget ér.
1866 az osztrák-porosz háború utáni rendeződés és a brit választójogi reform körüli zavargások éve. Egy rendkívüli audiencia ekkor nem pompás trónteremben, hanem gyakran a királynő reggelizőasztalánál vagy egy folyosón történik. Ilyenkor a szigorú udvari öltözéket (térdnadrág, kard) felválthatja a sötét szalonzakó (frock coat). A sürgősség felülírja a formaságokat, de a tiszteletadás kötelező marad: a látogatónak ilyenkor is hátrálva kell távoznia a szobából, még ha épp egy államcsínyt jött is bejelenteni.
Mi történik, ha valaki nemet mond Viktóriának?
Ezekben az évben a királynő népszerűsége ugyan csökkent az elszigeteltsége miatt, de tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt.
A politikai következmény: Ha egy politikus „betegségre” hivatkozva kerüli el a kihallgatást, miközben aznap este a klubjában látják, az az uralkodó szándékos semmibevétele. Viktória ilyenkor levelet ír a miniszterelnöknek, követelve az illető elmozdítását.
A szimbolikus halál: A 19. századi Londonban a „Court Circular” (az udvari hírek) közölte, ki jelent meg az udvarnál. Aki hiányzik a listáról, az láthatatlanná válik a hitelezők, a házasodni vágyó családok és a politikai szövetségesek számára.
Az audiencia tehát egy törékeny egyensúly: találkozás egy gyászoló, de vaskezű asszonnyal, ahol a csendnek és a formáknak nagyobb súlya van, mint a kimondott szavaknak.
Az 1816-os esztendőt a történelem egyik legsúlyosabb klímakatasztrófájaként tartják számon. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a nyár gyakorlatilag elmaradt: a hőmérséklet évszázados mélypontra zuhant, hó esett júniusban, az aratás meghiúsult, az éhínség milliók életét veszélyeztette.
1860. április 3-án, egy szeles Missouri-i reggelen, egy fiatal lovas felkerekedett St. Josephből, és nekivágott az amerikai kontinens leghosszabb, legvadabb, legkevésbé ismert belső területének. A nyeregben egy bőrtáska, a mochila, amelybe levelek és hírek voltak varrva. A cél: Sacramento, Kalifornia. A távolság: mintegy 3000 kilométer.
1877. április 2-án a londoni Royal Aquarium közönsége olyan látványnak volt tanúja, amelyre senki sem számított, és amelyet mindenki emlegetett napokig. A színpadra guruló cifra borítású ágyú csövéből – egy dördülés kíséretében – egy tizennégy éves lány röpült ki, ívesen szelte a levegőt, és a kifeszített hálóban ért puha landolást.
A belső égésű motor a modern civilizáció egyik legmeghatározóbb találmánya. Az autóipar, a repülés, a hajózás és a mezőgazdasági gépesítés mind-mind erre a forradalmi technológiára épül. Kevesen tudják azonban, hogy az első dokumentált és szabadalmaztatott belső égésű motor megalkotásának dicsősége egy viszonylag kevéssé ismert amerikai feltalálóhoz, Samuel Moreyhez fűződik, aki 1826-ban kapott szabadalmat "gáz- vagy gőzmotornak" nevezett találmányára.
1815 ősze és 1816 tavasza között Jane Austen – ekkor már az Értelem és érzelem, a Büszkeség és balítélet, valamint a Mansfield Park elismert szerzője – egy különleges levélváltásba bonyolódott James Stanier Clarke-kal, IV. György walesi herceg személyes könyvtárosával.
Az Utolsó mohikán éppen kétszáz éve, 1826. február 4-én jelent meg, és szerzőjét, James Fenimore Coopert egyik napról a másikra az amerikai irodalom egyik legismertebb alakjává tette.
Az 1860-as évek londoni báljai rendszerint este kilenc–tíz óra körül kezdődtek, és egészen hajnal kettő–négy óráig tartottak. A társasági illemszabályok itt is szigorúan érvényesültek: túl korán érkezni csaknem akkora illetlenségnek számított, mint feltűnően elkésni. A vendégnek tudnia kellett, mikor illik megjelenni — sem előbb, sem később.
