Gustave Flaubert híres mondása, a „Madame Bovary, c’est moi” (Bovaryné én vagyok), évszázadokon át elfedte azt a hús-vér nőt, akinek szenvedélye, levelei és lázadása nélkül a világirodalom egyik legfontosabb regénye talán soha nem születhetett volna meg.
A viktoriánus korszak felsőbb osztályaiban a lányokat általában otthon tanították; az iskolába járás rangon alulinak számított az arisztokrácia egy jelentős részében. A lány nevelőnőktől és a család barátai közé tartozó magántanároktól tanult. A század közepén az arisztokrata leányok oktatása az alapvető írás-olvasáson és számoláson túl főként az ún. „készségekre” összpontosított: ruhakészítés, hímzés, zongorázás, tánc, francia nyelv és udvari etikett.
A természettudományok és a klasszikus műveltség hagyományosan nem szerepeltek a lányok tanrendjében. Kivételes képességek és kíváncsiság esetén azonban a család olykor engedélyezte a magasabb szintű oktatást – különösen, ha volt olyan férfi rokon, aki biztosította a szükséges könyveket és forrásokat. Az angol mellett a francia, esetleg a latin nyelv ismerete tovább tágíthatta a lány látókörét.
A középosztálybeli és arisztokrata nők kedvelt időtöltése volt az olvasás. A gazdag családok hölgytagjai előszeretettel forgatták Jane Austen, Charlotte Brontë vagy Alfred, Lord Tennyson műveit. Egy érdeklődő, fogékony lány azonban a korszak természettudományos és útleíró irodalmát is megismerhette – de erről bővebben később.
Az olvasás iránt érzett szenvedély sokszor az írás felé is nyitott utat: naplóbejegyzések, levelek és személyes feljegyzések formájában. A viktoriánus nők körében általánosan elterjedt szokás volt a napló- vagy levélírás. Kreatív hobbiként szóba jön a rajzolás, festés és varrás is. A fényképezés az 1860-as évektől egyre inkább teret nyert a tehetősebb körökben, és néhány szokatlanabb szellemű hölgy kísérletezett a fotográfiával.
A zongora a viktoriánus otthonban státuszszimbólumnak számított; a fiatal hölgyektől elvárták, hogy társasági összejöveteleken zongorán játsszanak vagy énekeljenek. Ez az elvárás szorosan hozzátartozott a korszak nőideáljához. Emellett más hangszereken – például hegedűn – is megpróbálkozhatott egy fogékonyabb lány.
Londonban a század közepére számos színház, hangversenyterem, múzeum és galéria működött. Egy arisztokrata hölgy kísérettel ellátogathatott néhány múzeumba vagy a Királyi Akadémiára. A bálokon és zenés vacsorákon való részvétel szintén a korszak társasági életének elengedhetetlen részét képezte.
Az arisztokrata nők körében az 1850-es évektől egyre népszerűbbé vált a kerti croquet, majd kicsit később a gyeplabda (lawn tennis). Mindkét sport elegáns formában zajlott, a kor divatos öltözetében. A lovaglás szintén alapvető részét képezte az arisztokrata neveltetésnek, és a vadászkirándulásokon is részt vehettek az arra fogékony hölgyek.
Az íjászat a viktoriánus korszakban különösen kedvelt sport volt a felsőbb osztályok női körében – állítólag maga Viktória királynő is lelkes íjász hírében állt. Versenyzők az 1800-as évek elejétől rendszeresen indultak, és a nők részvétele a korabeli versenyeken jól dokumentált. Mindezek az aktív időtöltések a kor elvárásainak megfelelő, visszafogott, elegáns formában folytak.
A jótékonyság a viktoriánus arisztokrata nők természetes felségterülete volt. Tehetősebb családok hölgytagjai rendszeresen szerveztek bibliaórákat gyerekeknek, látogatták a betegeket, és segítséget nyújtottak rászorulóknak. Ennek kettős haszna volt: egyrészt a nők valódi képességeiket – tanítás, gondoskodás – kamatoztathatták, másrészt viszonylagos szabadságot és önállóságot élvezhettek a megszokottnál tágabb környezetben.
A nyílt politizálás ekkor még nem volt lehetséges a nők számára, ám a kor nagy kérdései – az amerikai rabszolgaság ügye, majd a női szavazójog kérdése – a polgári és arisztokrata hölgyeket is foglalkoztathatták. Ezek a törekvések főként a sajtón és a jótékonysági kezdeményezéseken keresztül nyilvánultak meg.
A viktoriánus korszakban a nőket általában távol tartották a komoly természettudományos kutatástól, ám a modern kutatások rámutatnak, hogy a korszak női valójában sokféleképpen kapcsolódtak a tudományhoz – elsősorban ismeretterjesztőként és pedagógusként. Mary Somerville skót tudósnő Physical Geography (1848) és On the Connexion of the Physical Sciences (1834) című művei laikus olvasók számára is érthetően összefoglalták a kor természettudományos ismereteit, és rendkívül széles körben terjedtek el.
A Good Words (1860-tól megjelenő) evangéliumi folyóirat – és hozzá hasonló lapok – nemcsak vallásos, hanem általános természettudományos tartalmakat is közöltek, amelyeket egy fogékony lány akár vasárnaponként is olvashatott. A Royal Institution téli nyilvános előadásait kivételes esetekben nők is látogathatták; a British Association for the Advancement of Science éves ülésein szintén tartottak nyilvános bemutatókat. A londoni British Museumban elhelyezett természetrajzi gyűjtemények szintén elérhetők voltak az érdeklődő látogatók számára.
Az angliai arisztokrácia tagjai a korszakban rendszeresen szerveztek európai "nagykörutakat" (Grand Tour). Párizs, Milánó vagy Róma látogatása egy fiatal hölgy számára is elérhető lehetőség volt, ha a család kísérte. Az ilyen utakhoz útinaplók vezetése illő és szokásos tevékenységnek számított.
Az útleíró irodalom a korszakban igen népszerű volt. Lady Anne Brassey részletes és autentikus beszámolókat írt világi jachtkörútjairól; Harriet Martineau pedig az 1830-as évek Amerikájáról és Közel-Keletéről alkotott átütő sikerű útirajzokat. Ezek a könyvek megtalálhatók voltak a kor nagyobb könyvtáraiban és a kor nőolvasóinak körében is ismertek voltak. Vonattal Londonból könnyen el lehetett jutni a tengerpartra – Brighton, Devon vagy Cornwall vidékére –, ahol a természet megfigyelése és a parti séta szintén illedelmes időtöltésnek számított.
A korabeli források alapján egy tehetős, érdeklődő arisztokrata lány a korban egyszerre mozgott a hagyományos (zene, hímzés, társasági élet) és a szokatlanabb területek (tudományos olvasmányok, útleíró irodalom, íjászat) között. A korszak szorító normarendszerén belül is megtalálhatta a maga útját: olvasmányok, jótékonyság, zene és óvatos önképzés révén. Egy pártfogoló, művelt férfi rokon – például egy nagyapa – jelenléte döntő különbséget jelenthetett abban, hogy egy ilyen lány mennyire tágíthatta ki szellemi határait.
Az USS Princeton ágyújának felrobbanása a 19. század egyik legdrámaibban tragédiája volt, amely majdnem megölte az Egyesült Államok elnökét, és mély hatással volt az amerikai politikára és haditechnikára. A Potomac folyón tett kellemes bemutató hajóút során hat ember veszítette életét, köztük két kabinet tag, amikor a hajó Peacemaker ágyúja felrobbant.
Az USS Princeton az Egyesült Államok haditengerészetének első csavarhajtású gőzhajója volt, amelyet Robert F. Stockton kapitány tervezett, aki később a híres John Ericsson mérnök segítségével valósította meg. A hajó 1843-ban készült el, és számos forradalmi újítást hozott:
Csavarhajtás: Ez volt az első amerikai hadihajó, amely lapátkerekek helyett csavart használt, csendesebbé és hatékonyabbá téve a hajózást
Vízszint alatti kazánok: A gőzkazánokat a vízszint alá helyezték, hogy védjék őket az ellenséges tüzérségi tűztől
Hatalmas ágyúk: Két 12 hüvelykes óriási ágyúval volt felszerelve
A hajó a büszkesége volt a korszak haditechnológiájának, és Stockton kapitány szerette bemutatni annak képességeit Washington politikai elitjének.
A hajó két hatalmas, 12 hüvelykes ágyúval rendelkezett:
Oregon: Az első ágyú, amelyet John Ericsson tervezett
Peacemaker (Béketeremtő): A második ágyú, amelyet Stockton kapitány terveztetett
A Peacemaker a világ leghosszabb tengerészeti ágyúja volt abban az időben, több mint 27 000 font (körülbelül 12 tonna) súlyú, és 220 fontos golyókat tudott kilőni öt mérföld távolságra. A neve szimbolikus célzás volt: olyan hatalmas, hogy ellenségek csak a látványától megadják magukat.
A Peacemaker azonban kevésbé gondos gyártási módszerrel készült, mint az Oregon. Később kiderült, hogy voltak gyenge pontok a fém szerkezetében, amelyek végzetesnek bizonyultak.
John Tyler elnök és családja
Abel P. Upshur külügyminiszter
Thomas Gilmer haditengerészeti miniszter
számos szenátor és kongresszusi képviselő
Dolley Madison, James Madison volt elnök özvegye
Washington társasági életnek kiemelkedő alakjai
David Gardiner volt New York-i szenátor és lánya, Julia Gardiner
A program:
A hajó Alexandriából indult és Mount Vernon, George Washington egykori birtokának látogatása felé tartott
A Peacemaker ágyúi háromszor tüzeltek el az út során, hogy lenyűgözzék a vendégeket — minden lövés hatalmas sikert aratott
A vendégek ezután a fedélzeten ebédeltek, italoztak és szórakoztak
A hadügyminiszter közben azt kérte, hogy tisztelegve George Washington előtt tüzeljenek újra az ágyúval Mount Vernon közelében
Stockton eredetileg elutasította a kérést — az ágyú már háromszor tüzelt aznap, és túlmelegedett, de végül meghajolt a hadügyminiszter kívánsága előtt.
Amikor a negyedik lövést leadták, az ágyú azonnal felrobbant. A hatalmas fémcső széthasadt, forró fémdarabokat szórva szét a hajón. A robbanás erejét csak fokozta, hogy a fedélzet tele volt vendégekkel, akik feljöttek megnézni az újabb lövést.
Hat ember halt meg azonnal:
Abel P. Upshur külügyminiszter — aki éppen Texas annektálásának szerződésén dolgozott
Thomas Gilmer haditengerészeti miniszter — aki csak öt napja volt hivatalban
David Gardiner — volt New York-i szenátor
Beverley Kennon — haditengerészeti parancsnok
Virgil Maxcy — Tyler elnök volt főtitkára
egy elnöki szolga
Körülbelül 20 ember megsebesült, sokan súlyosan. A fedélzet vérrel és romokkal borított harcmező lett.
John Tyler elnök szerencsés módon elkerülte a halált. Éppen a létrán volt félúton a felső fedélzetre, amikor a robbanás bekövetkezett. Lent volt az alsó fedélzeten néhány vendéggel, és nem ért fel időben a negyedik lövéshez.
Egy másik verzió szerint egy szenátor énekelni kezdett, ami késleltette Tyler feljutását. Bármi is volt az ok, ez az apró késedelem megmentette az elnök életét.
Julia Gardiner, a megölt szenátor lánya elájult a sokktól, amikor megtudta az apja halálát. Tyler elnök karon fogva mentette ki őt a hajóról — ez a pillanat lett a kapcsolatuk kezdete.
Politikai hatások:
Texas annektálása: Upshur halála közvetlen hatással volt Texas annektálására — hiszen az általa kidolgozott szerződés megvitatása elakadt a Szenátusban. Tyler új külügyminisztert nevezett ki, John C. Calhoont, aki folytatta a munkát, de a szerződést végül elutasították. A feladatot végül Tyler utóda, James K. Polk elnök fejezte be 1845-ben.
Kormányzati átalakítás: Két kabinet tag halála átrendezte Tyler kormányát a kritikus időszakban
Julia Gardiner, akit Tyler mentett ki a hajóról, négy hónappal később, 1844 júniusában lett az Egyesült Államok first ladyja, amikor feleségül ment Tyler elnökhöz. Tyler 54 éves volt, Julia 24. Hét gyermekük született, és házasságuk Tyler haláláig, 1862-ig tartott.
A katasztrófa a löveggyártási folyamatok újraértékeléséhez vezetett. Új technikák kifejlesztését eredményezte, amelyek erősebb és szerkezetileg stabilabb ágyúkat hoztak létre. Thomas Rodman és John Dahlgren úttörő rendszerei közvetlenül a Peacemaker tanulságaira épültek.
Tyler elnök felmentette Stockton kapitányt minden felelősség alól, a tragédiát elkerülhetetlen balesetnek minősítve. Egy vizsgálat során azonban kiderült, hogy Stockton jelentős függetlenséggel rendelkezett a hajó és fegyverzete tervezésében, ami kérdéseket vetett fel a felügyeletről és minőség-ellenőrzésről. Stockton később folytatta a karrierjét, és a mexikói-amerikai háborúban szolgált Kaliforniában.
A másik nagy ágyú, az Oregon, amelyet John Ericsson tervezett, soha nem lőtt egyetlen harci lövést sem a Peacemaker tragédiája után. Az ágyút biztonsági okokból nem használták többé.
Amikor a hajót 1849-ben lebontották, az Oregon ágyút az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiájára vitték Annapolisba, Maryland államba, ahol ma is látható emlékeként annak, hogy a technológiai fejlődés gyakran tragédiák árán jön létre.
1852. február 26-án, hajnali 2 órakor egy kőszirt szakította végig a HMS Birkenhead vasból készült hajótestét Dél-Afrika partjainál, a Danger Point közelében. A következő 25 percben kb. 450 férfi halt meg – katonák, tengerészek, hajósok.
1838. február 25-én egy londoni gyalogos rendkívüli teljesítményt hajtott végre: 20 mérföldet (körülbelül 32 kilométert) sétált hátrafelé, majd ugyanannyit előre – mindössze 8 órában.
1832. november 26-án, Oswego megyében, New York államban született egy kislány, Mary Edwards Walker. Senki sem gondolta volna akkor, hogy ez a gyermek egyszer, majd az amerikai történelem egyetlen női Medal of Honor kitüntetettje lesz - és azt még kevésbé, hogy ezt a kitüntetést halála után ötvennyolc évvel újra oda kell majd adni neki, mert közben egyszer már elvették tőle.
1866. február 19-én, a polgárháború utáni újjáépítés éveiben Greene Countyban, Alabamában született Mary Elizabeth Anderson. Apja, John C. Anderson, négy évvel később meghalt, amikor Mary még csak gyermek volt. Mary és nővére, Fannie, valamint anyjuk továbbra is élt hagyatékának jövedelmeiből apjuk.
A HMS Orpheus csavarmeghajtású korvettet 1861-ben építették Angliában, Kent megyében, a Chatham Dockyard üzemben. A hajó hossza 69 méter, szélessége 12 méter, merülése 7,3 méter volt, legénysége mintegy 259 főből állt. A brit haditengerészet a hajót Új-Zéland térségébe vezényelte, ahol parancsnoki és katonai feladatokat kellett ellátnia, valamint a gyarmati jelenlétet erősítenie.
A 19. század elején Nagy-Britanniában nem az volt a fő kérdés, hogy legyen-e monarchia, hanem az, hogyan finanszírozzák.
Az ipari forradalom hajnala nemcsak a technológiai fejlődést és a gazdasági fellendülést hozta el London számára, hanem olyan léptékű kockázatokat is, amelyekre a kor társadalma és szabályozása még nem volt felkészülve. 1814. október 17-én a Tottenham Court Road közelében történt esemény, az úgynevezett nagy londoni sörözön, a korai ipari katasztrófák egyik legkülönösebb, mégis legtragikusabb fejezete maradt.
A tragédia központjában a Meux & Co. Horse Shoe sörfőzdéje állt, amely a kor egyik legmodernebb üzeme volt. A sörfőzés ekkoriban már hatalmas léptékben zajlott: a gyár udvarán több mint hét méter magas, vasabroncsokkal összefogott fahordókban erjedt a porter. Aznap délután az egyik ilyen gigantikus tartályon – amelyben nagyjából 580 000 liter sör pihent – elpattant egy 300 kilogrammos vasabroncs.
Bár valójában mulasztás volt, mivel George Crick raktáros már órákkal korábban észlelte a hibát, a javítást mégis elhalasztották. Amikor a tartály végül szétrobbant, a felszabaduló energia akkora volt, hogy dominóhatást váltott ki, összetörve a környező hordókat is. Összesen közel másfél millió liter sör zúdult ki az utcákra, egy több mint négy méter magas hullámot alkotva.
A söráradat nem egy lakatlan ipari övezetet, hanem London egyik legsűrűbben lakott nyomornegyedét, a St. Giles Rookery-t érte el. A korabeli várostervezés hiányosságai miatt a szegényebb rétegek túlzsúfolt, rossz állapotú pincelakásokban éltek.
A katasztrófa legmegrázóbb momentuma egy helyi család tragédiája volt: a New Street egyik pincéjében éppen egy elhunyt gyermek virrasztását tartották, amikor a sörhullám betörte a falakat. A helyiségben tartózkodók közül öten, köztük az anya és a gyászolók, azonnal életüket vesztették. A sör nemcsak fulladást okozott, hanem a romos épületek falaiból kiszakadó törmelékkel együtt fizikai erejével is pusztított. Összesen nyolc áldozatot követelt a tragédia, mindannyian nők és gyermekek voltak.
A katasztrófát követő bírósági eljárás rávilágított a kor társadalmi egyenlőtlenségeire. Bár a sörfőzde hanyagsága egyértelmű volt, az esküdtszék és a bíró végül „Act of God” (isteni csapás/vis maior) minősítéssel felmentette a tulajdonosokat a felelősség alól.
Ennek a döntésnek azonban súlyos következményei voltak:
A sörfőzde mentőöve: A parlament engedélyezte a cégnek, hogy visszaigényelje az elfolyt sör után már befizetett jövedéki adót, megmentve ezzel a vállalatot a csődtől.
Az áldozatok sorsa: A nyomorban élő károsultak és az elhunytak hozzátartozói semmilyen kártérítést nem kaptak. A túlélők közösségi gyűjtésből és a sörfőzde udvarán kiállított romok mutogatásából próbálták fedezni a temetések költségeit.
A nagy londoni sörözön messze nem csupán egy bizarr anekdota a történelemkönyvek margóján. Rávilágít az iparosodás árnyoldalaira: a profit maximalizálása mellett elhanyagolt biztonságtechnika és a munkásosztály kiszolgáltatottsága mind megjelent ebben a tragédiában.