II. Vilmos német császár 1896. január 3-án egy táviratot küldött Stephanus Johannes Paulus Krugernek, a Transvaali Köztársaság elnökének. Ebben a táviratban a császár gratulált az elnöknek egy támadás visszaveréséhez.

Mindebben nem is lenne semmilyen rendkívüli, ha nem tudnánk, hogy mindez Fokföldön történt, s a Transvaali Köztársaság egy Nagy-Britannia által el nem ismert állam lenne, s azt sem, hogy Nagy-Britanniában ekkortájt éppen II. Vilmos nagymamája, Viktória királynő uralkodott.

Vilmos a királynő legnagyobb lányának, Viktória özvegy német császárnénak a legnagyobb fia volt, aki édesapját, III. Frigyest követte a trónon. Így aztán Vilmos a királynő számtalan unokája közül az első, a legidősebb volt.

A britek zavargást akartak az el nem ismert államban, így Leander Starr Jameson vezetésével közel 600 brit hajtott végre ott egy támadást. A támadás végül nem sikerült, s 65 brit valamint egy búr személy vesztette életét.

A császár 1895. december 31-én kapott hírt a támadásról, s dühösen reagálva egy 50 fős tengerészgyalogos különítményt küldött a partra Pretoriában, hogy az ottani németeket megvédje, ráadásul a Delaoga-öbölbe egy cirkálót küldött.

Másnap a hadügyminiszter teljesen megütközött a császár viselkedésén, s kételkedett abban, hogy "teljesen normális" mentálisan. Január 2-án a császár (az egyébként szintén rokon) II. Miklós orosz cárnak írt egy levelet, amelyben egy kontinentális liga ötletét taglalta Nagy-Britannia ellen. Egy nappal később Adolf Marschall von Bieberstein külügyminiszter a császár szélsőséges javaslatait némileg enyhítette a módosításaival, mert a kancellár már a lemondásával fenyegetőzött a szöveg miatt. Kimaradt például az a rész, hogy Transvaalt német protektorátussá nyilvánítják és német csapatokat állomásoztatnak ott.

A végső szöveg így hangzott:

"Őszinte gratulációmat fejezem ki önnek, hogy önnek és népének – a baráti hatalmak segítségének igénybevétele nélkül – az országát a béke megbontójaként megszálló fegyveres bandák elleni saját lendületes fellépésével sikerült megvédenie és fenntartani a békét és az ország függetlenségét a kívülről jövő támadással szemben."

Később aztán Vilmos, aki soha semmiért nem volt felelős, az emlékirataiban azt állította, hogy a szöveget Marschall írta:

"Kifogásoltam ezt, s Hollmann admirális támogatott. A birodalmi kancellár eleinte passzív maradt a vitában. Tekintettel arra, hogy tudtam, hogy Freiherr Marschall és a Külügyminisztérium mennyire tudatlan az angol nemzeti pszichológiában, igyekeztem világossá tenni Freiherr Marschall számára, milyen következményekkel járna egy ilyen lépés az angolok körében; ebben szintén támogatott Hollmann admirális is. De Marschallt nem lehetett lebeszélni.

Aztán végül a birodalmi kancellár is beleegyezett [...]

Aztán ismét megpróbáltam lebeszélni a minisztereket a tervükről; de a birodalmi kancellár és Marschall ragaszkodott hozzá, hogy aláírjam, megismételve, hogy ők lesznek felelősek a következményekért. Úgy tűnt számomra, hogy nem szabad visszautasítanom. Aláírtam."

A táviratot a konzervatív német sajtó örömmel fogadta, a liberális pedig kritizálta a német-angol ellentét fellángolásának veszélye miatt. Nagy-Britanniában természetesen hatalmas felháborodást keltett a távirat.

Viktória királynő személyesen írt a császárnak:

"Nagyanyádként, aki iránt mindig is oly sok szeretetet tanúsítottál, sajnálatomat kell kifejeznem Kruger elnöknek küldött táviratod miatt. Nagyon barátságtalannak tartom ezzel az országgal szemben. . . Dr. Jameson cselekedete természetesen nagyon rossz volt. . . de . . . Szerintem sokkal jobb lett volna, ha nem mondassz semmit."

A Times kijelentette, hogy "Anglia nem enged a fenyegetésnek, és nem fog felülni a sértésnek". Az angol közvélemény pedig a németek ellen fordult, a német üzletek ablakait betörték, a német matrózokat megverték.

A császári diplomácia próbált nagyon békésnek mutatkozni, s maga a császár így válaszolt a királynőnek:

"A táviratot soha nem szánták lépésnek Anglia vagy az ön kormánya ellen...".

Paradox módon azonban, az addig kevésbé érdeklődő angol közvélemény Transvaal ellen fordult, s hamarosan kitört az 1899-es búr háború, amelyet feltehetően ez az esemény is siettetett.

djp