Alekszandra (Alexandra) Pavlovna orosz nagyhercegnő, Nagy Katalin orosz cárnő unokája és I. Pál orosz cár legidősebb leánya 1783. augusztus 9-én született Szentpétervárott. Születése után a cárnő azt írta, hogy "Megszületett egy harmadik gyermek, és lány volt, akit Alexandrának neveztek el bátyja tiszteletére. Az igazat megvallva sokkal jobban szeretem a fiúkat, mint a lányokat."
Ez a negatív vélemény a későbbiekben is megmaradt, hiszen a cárné titkára szerint Nagy Katalin nagyon csúnyának tartotta a kislányt, s amikor megszületett Elena, akkor megjegyezte, hogy a hat hónapos csecsemő sokkal okosabb és bájosabb, mint a kétéves Alexandra.
Két évvel később, 1787. március 12-én azonban már azt írta, hogy "Alexandra Pavlovna, mindig örülök, hogy ilyen okos vagy, nem sírsz és mindig humoros vagy; okos vagy, és ennek örülök. Köszönöm, hogy szeretsz, mindig szeretni foglak."
Ebben bizonyára szerepe volt annak, hogy a különlegesen jó természetű kislány nagyon ragaszkodott a cárnőhöz, s Katalin meg is jegyezte "A világon bárkinél jobban szeret engem, és azt hiszem, mindenre készen áll, csak hogy kedvemre járjon, vagy legalábbis arra, hogy egy pillanatra is felhívja a figyelmemet."
A nagyhercegnő hamar megtanult németül és franciául, valamint sokat foglalkozott a zenével és rajzolással. Nagyon szorgalmas volt, s tehetsége volt a rajzoláshoz, de tehetséges énekes is volt.
Hétéves korában a cárnő egy levelében úgy fogalmazott róla, hogy "Élete első hat évében nem találtam rajta különlegességet, de másfél éve, hirtelen meglepő változást hozott: szebb lett, és olyan testtartást vett fel, amelyben idősebbnek tűnik, mint amennyi valójában. Négy nyelven beszél, jól tud írni és rajzolni, csembalón játszik, énekel, táncol, könnyen tanul és nagyszerű szelídséget mutat."
Tízéves volt, amikor a cárnő elkezdett gondolkodni a kiházasításán, s tizenegy éves volt, amikor "felnőtt lett".
Ekkortájt a cárnő úgy fogalmazott, hogy "Itt az ideje, hogy az idősebb lány férjhez menjen. Ő és a húga, gyönyörűek. Mindenki jónak, és mindenki bájosnak találja őket."
Tizen voltak testvérek, s a négy fiú közül ketten cárok is lettek, I. Sándor a későbbi Viktória királynő keresztapja lett, I. Miklós pedig a magyar szabadságharcot leverő cárrá vált.
Az első jelölt IV. Gusztáv svéd király volt, akivel hosszas tárgyalások folytak az esetleges házasságról.
Végül az eljegyzés nem történt meg, mert az orosz udvar ragaszkodott ahhoz, hogy a nagyhercegnő királynéként is gyakorolhassa ortodox vallását, a svédek pedig elutasították ezt.
Így új férjet kerestek számára, akit egy Habsburgban találtak meg.
Ekkortájt a forradalmi Franciaország már egyre veszélyesebb volt, s Napóleon is meresztgette a karmait. A cár szövetségeseket keresett a franciák ellen, s ezt erősítették volna meg egy dinasztikus házassággal. A kiszemelt férj József nádor volt, II. Lipót császár fia, Mária Terézia unokája, akit később a magyarok ötven évnyi nádorkodása során a „a legmagyarabb Habsburg” néven emlegettek.
A bátyja halála után, a pozsonyi országgyűlésen közfelkiáltással lett magyar nádor, s mivel hamar megtanult magyarul és díszmagyart viselve Budán élt, szinte magyarnak tekintették.
A nádor annyira fontosnak tartotta ezt az esküvőt, hogy 1799 januárjában ő maga ment (inkognitóban) az orosz cárhoz leánykérőbe. A fiatal nagyhercegnő minden bizonnyal az ő tiszteletére öltött díszmagyart, amikor 1799. február 22-én a nádor ünnepélyes keretek között megkérte a kezét. Az esküvőre azonban több, különböző probléma miatt nehezen került sor.
Napóleon katonai sikerei miatt az oroszok és osztrákok között feszültség volt, ugyanakkor vita volt abban is, hogy az esküvői szertartás a római katolikus vagy az ortodox ritus szerint történjen.
Végül 1799. október 30-án tartották meg az esküvőt Szentpétervárott, mindkét formában. A cári palota kápolnájában az ortodox szertartást tartották, azután pedig a lovagteremben a római katolikus szertartás is megtörtént, amelyet Lemberg érseke végzett. Az eseményre Gavrila Romanovics Gyerzsavin költő írt ódát.
A fiatal pár az esküvői szertartások után 1799. november 21-én Ausztriába érkezett, ahol a feleség hideg fogadtatásban részesült, amely nagyon rosszul esett a hazáját egyébként is nehezen elhagyó fiatal lánynak.
Bemutatták a férj bátyjának, Ferenc császárnak is, akinek felesége irigykedett Alexandra szépségére és az általa viselt nagyon finom ékszerekre is.
Mindez odáig fajult, hogy egy alkalommal a császárné utasította, hogy vegye le az ékszereit.
Ettől kezdve csak virágokkal díszítette a haját, amelyek azonban még jobban kiemelték a szépségét, s amikor részt vett egy színházi előadáson a közönség vastapssal fejezte ki csodálatát. Támadások érték az ortodox vallása miatt, s férje érezve, hogy nem tudja megvédeni, Magyarországra költöztette a családot.
Itt igyekezett kárpótolni, s egy egyhetes ünnepségsorozatot szervezett felesége tiszteletére, amelynek egyik fénypontja volt 1800. május 7-én egy Beethoven-koncert, sőt a férj egy ortodox kápolnát is kialakíttatott felesége számára.
A házasság nagyon boldog volt, a két fiatal nagyon hamar megtalálta a közös hangot, s a magyarokkal is nagyon jó kapcsolata alakult ki. Hamar megkedvelte a magyar zenét és magyar táncokat, s a legenda szerint ő javasolta a piros-fehér-zöld színű magyar zászlót a magyaroknak.
A nagyhercegnő hamar teherbe esett, s 1801. március 8-án egy kislánya született. Alexandrina azonban annyira gyenge volt, hogy még a születése órájában elhunyt.
A hosszú vajúdás és a kislány halála annyira megviselte a fiatal anyát, hogy állapota egyre romlott. Már a szülés előtt két nappal voltak lázas tünetei, amelyek erősödtek, s a szülés után két nappal már konziliumot tartottak az állapota romlása miatt. Újabb két nappal később elkezdték tífusz ellen kezelni, de az állapota továbbra is romlott, s 14-én éjjel delíriumba esett, majd 1801. március 16-án reggel csendben elhunyt.
A várt gyermekáldás helyett kettős gyászhír érkezett Szentpétervárra, ahol közben maga a cár is elhunyt, s legnagyobb fia lett az uralkodó, I. Sándor nevén. Talán az ekkor elhunyt kislány miatti tiszteletből lett az egyik keresztneve az 1819-ben megszületett keresztlányának, Viktória hercegnőnek is Alexandrina.
Ő lett aztán Viktória királynő!
Az elhunyt anya fölött hat héten keresztül miséztek, majd május 12-én a kapucínusok Vizivárosi templomában helyezték örök nyugalomra.
1803-ra felépült a véglegesnek szánt sírkápolnája Ürömön, ahová testét elhelyezték, de Napóleon hadjárata idején, 1809-ben a nádor óvatosságból a budai várba vitette, s az ortodox kápolnában őríztette, majd a veszély elmúltával visszavitette. A sírhely sorsa később is eléggé hányattatott volt, de 2004-ben végre méltó sírhelyre került a magyar nádorné.
A nádort nagyon megviselte a fiatal feleség halála, s csak másfél évtizeddel később nősült meg újra, amikor 1815. augusztus 30-én feleségül vette Hermina hercegnőt. A második felesége az első szülése után gyermekágyi lázbaesett, s két év házasság után elhunyt.
