Edward Oxford 1840. júniusi kísérlete után, a királynő semmilyen különleges védelmet nem kapott, pedig egyre növekedett a nyugtalanság és a zavargások száma. A nem túl népszerű férj és a Flora Hastings botrány csak rontott a helyzeten, s ennek következtében több merénylet célpontja is lett. (a képen Oxford merénylete)
1842. május 29-én királyi pár éppen a Szent Jakab-palota királyi kápolnájából indult a Buckingham-palota felé a vasárnap reggeli istentiszteletről nyitott hintóján, amikor újabb támadás érte őket.
A herceg által "alacsony, sápadt, rossz kinézetű gazember, aki huszonhat és harminc év közötti lehetett, kopott kalappal és piszkos megjelenéssel” jellemzett férfi, aki mint később kiderült, egy 20 éves bútorasztalos volt, fegyvert tartott rájuk. Az életből kiábrándult asztalos végzettségű, de dohányboltosként megbukott férfi úgy döntött, hogy hírnevet szerez a királynő meggyilkolásával.
A terve azonban nem sikerült, mert John Francis ugyan meghúzta a ravaszt, de a kis tűzköves fegyver nem sült el, így a merénylő a kabátja alá dugta a pisztolyát és eltűnt a Green Parkban.
A királynő férje, Albert herceg azt írta az apjának: „Láttam, hogy egy férfi kilép a tömegből, és teljesen felém nyújtja a pisztolyát. Két lépésnyire volt tőlünk…” . A férfi olyan közel volt, hogy a herceg hallotta a ravasz kattanását is
A királynő ragaszkodott ahhoz, hogy a szokásaikat ne változtassák meg, s fogják el a merénylőt. Ahhoz is ragaszkodott, hogy szabad mozgása legyen, ne korlátozza a tartózkodását a Buckingham-palotára, bár mint tudjuk, oda sem volt nehéz bejutni, ha valaki igazán akart. Charles Greville, a híres naplóíró szerint ez "nagyon bátor volt, de meggondolatlan", és "jobb lett volna, ha... hagyja, hogy a rendőrség megkeresse a férfit". De a királynőt nem ilyen fából faragták - ahogyan ezt egész életútja is mutatta.
Vállalkozott arra, hogy másnap délután hat óra körül újra, ugyanazon az útvonalon közlekedjenek, abban bízva, hogy a merénylő újra próbálkozik. Sir Robert Peel miniszterelnök végül beadta a derekát és belement a tervbe, így Viktória és Albert másnap, ismét az előző napi útvonalon közlekedtek. Csak Charles Arbuthnot ezredes és William Wylde alezredes kísérte őket Hampsteadbe és az elképzelés bejött.
A nyitott kocsi körbejárta Londont, miközben az utasai feszülten figyeltek. Ahogyan Albert herceg írta az apjának: „Elképzelheti, hogy nem volt könnyű az elménk ... Minden fa mögé benéztünk, és a szemem a gazember arcát kutatta." (a képen a második merénylet)
Az útvonalon azonban a miniszterelnök parancsára civilruhás rendőrök fürkészték a tömeget, de a hintótól öt lépésnyire mégis egy lövés dörrent. A lövés azonban célt tévesztett, mert egy Tanner nevű rendőrtiszt már megragadta a férfi karját, s így nem tudott pontosan célozni. A skót származású rendőrtiszt gyorsan a földre szorította a merénylőt, így az odaérkező rendőrök azonnal elfogták.
John Francis a Newgate-börtönbe került, majd bíróság elé állították. A perre 1842. június 17-én, pénteken került sor. A Tindall bíró vezette testület húsz perccel négy óra után visszavonult, majd öt óra után öt perccel visszatért és közölte ítéletét. Az esküdtszék a merénylőt felségárulásban bűnösnek találta. (a képen a tárgyalás)
Az ítélet alapján: "Most már csak az van hátra, hogy közöljem a törvény ítéletét, miszerint téged, John Francis, vigyenek innen arra a helyre, ahonnan jöttél, hogy onnan vigyenek a kivégzés helyszínére. Ott akasszanak fel egy kötélre, amíg meg nem halsz; hogy azután válasszák le a fejed a testedről, és a tested osszák négy részre ... az Úr irgalmazzon a te lelkednek. " (Sheffield Independent – 1842. június 25. szombat)
(A korabeli hírek alapján az első merénylő, Edward Francis az ítélet alapján azt mondta, hogy ha ő is ilyen büntetést kap, sohasem lett volna második merénylet,)
A felségárulás büntetési tétele így akasztás, lefejezés és felnégyelés volt ugyan, de a királynő az eléggé kegyetlen ítéletet július elején megváltoztatta. (a képen John Francis)
A merénylőt Norfolk-szigetére szállították, ahol életfogytiglanig tartó szabadságvesztés lett a büntetése. Sikeres asztalos és építőmester lett, s többek között felépítette a Launceston Általános Kórházat.
Végül 1867-ben mégis szabadulhatott, s Melbourne-be költözött, ahol megnősült és összesen tíz gyermeke született, majd 1885-ben hunyt el. Jelenleg is számos leszármazottja él.
