Az ifjú Viktória királynőnek, aki éppen kiszabadult anyja és Conroy felügyelete alól, s aki meglehetősen tapasztalatlan volt az államügyekben és a politikai játszmákban nagy szüksége volt egy olyan személyre, akire felnézhetett és akiben bízhatott. Nagy szerencséjére erre a feladatra megtalálta talán a legjobb választást Lord M. személyében, aki uralkodásának első éveiben segítette.

Az előző részben megismerhettük Lord M. magánéletét, most nézzük milyen is lehetett politikusként, de ehhez kicsit vissza kell mennünk az időben néhány évet.

Anglia alig másfél évszázad alatt több mint száz fegyveres konfliktusnak volt részese, de az ország elismertsége és hatalma egyre nőtt. Viktória királynő szerencséje, hogy éppen az uralkodása alatt érte el az ország illetve birodalom a fénykorát. A gyarmatbirodalom egyre csak nőtt, s a egymás után találták fel a világfordító találmányokat (gőzhajó, vasút, távíró, fényképezés...) Az ország jórészt távol maradt a kontinens konfliktusaitól és a csendes fejlődés útját választotta. A nemzeti jövedelem jelentősen megnőtt és fontos társadalmi változások is történtek.

Viktória királynő mentorának, sőt barátjának tartotta Lord M-t, akinek a Windsor-kastélyban külön lakosztály állt rendelkezésére. Az első néhány évben az idősődő politikus megtanította a fiatal lányt a politika művészetére, s igazán mély, baráti kapcsolat alakult ki közöttük.

Viktória apjának tekintette a majd negyven évvel idősebb politikust (saját apja csecsemőkorában elhunyt), aki pedig szinte lányaként szerette és tanítgatta. Lord M. pályafutásának csúcspontja volt, hogy a fiatal, érdeklődő királynőt éveken keresztül, napi 4-5 órán keresztül tanítgatta, s ha éppen nem volt jelen, akkor is szinte napi levélkapcsolatban voltak egymással. Persze a köznép nem hagyta szó nélkül a ragaszkodást, s gyakorta Mrs Melbourne néven nevezték a fiatal királynőt, de ezekből a pletykákból aligha volt igaz bármi is, szerette a férfit, mint barátját és mint (majdnem) apját, aki szerette, mint (majdnem) lányát.

De hogyan kerülhetett egyáltalán a királynő közelébe?

1830-ban IV. György halála után, fívére, IV. Vilmos lépett trónra, aki teljesen ellentéte volt az elődjének, és sokszor megbotránkoztatta az előkelő világot nyersességével és modorával. Az országban egyre erősebben folyt a vita a választási reform szükségességéről, s ennek csak táptalajt adott az éppen zajló párizsi forradalom. A választási harc eredményeképpen Wellington és Peel mérsékelt tory kormánya meggyengült, a whigek pedig megerősödtek. A helyzet annyira feszült volt, hogy a miniszterek nem mertek megjelenni a lord mayor november 9-i banketjén sem, s a waterlooi győztes még a palotájában sem érezte magát teljesen biztonságban. Wellington szinte kereste a lehetőséget a lemondásra, így a király 1830. november 16-án whig-párti Charles Greyt bizta meg a kormányalakítással.

Grey egy méltóságos, komoly de kissé unalmas férfiú volt, aki kitartása és jelleme elismeréseként került a posztra, ezért különböző habitusú embereket gyűjtött maga köré. Ide került lord Palmerston, mint külügyminiszter, lord Brougham, aki a lordok házának lett elnöke és ide került Lord M. is, mint belügyminiszter. (Érdekesség, hogy sógora, John Ponsoby követte a poszton, aki felesége, Caroline bátyja volt.)

Az ipari fejlődés következtében egyes grófságok elnéptelenedtek, de a Tudor-korban megkapott képviselőszám nem változott, így volt olyan hely, ahol egy képviselőt csak három-négy szavazó választott meg. Az ipari terüleken viszont sokezer szavazó jutott egy-egy jelöltre, mert a lélekszámnövekedést nem követte a képviselőszám változása. Nem volt halasztható a változás.

A kormány 1831. március 1-én benyújtott egy választójogi reformot, amely valamelyest próbált igazodni a demográfiai változásokhoz, ugyanakkor a képviselők számát 658-ról 596-ra szerette volna csökkenteni. Mindenki választó lehetett volna, akinek birtoka vagy háza után legalább 10 fontnyi jövedelme keletkezett évente, a választókat pedig választói névjegyzékbe sorolták (amely eddig nem volt). Ennek következtében a választók száma jelentősen megnőtt volna, s túlsúly a polgárság kezébe kerül - nem csoda ha a toryk küzdöttek is a reform ellen. A hatalmas viták során számtalan felszólalás védte és támadta a javaslatot, amely a végén 608 szavazóból egyetlen szavazat különbséggel nyert.

Nem volt várható, hogy a felsőházon átmegy a javaslat, így a benyújtó lord Russell valamelyest változtatott rajta, de így is nagy viták következtek. A felsőház rá akarta bírni a királyt a parlament feloszlatására, de végül lord Brougham oldotta meg a kérdést - bezárta a felsőház ülését 1831 április 22-én, s új választást írtak ki, amelyet a whigek elsöprő fölénnyel megnyertek.

Az új parlament már több mint száz szavazattal (367:231) támogatta a javaslatot, amelyet végül egy tory módosítással (a legalább 50 font bérletet fizetők is választók) fogadtak el. (A szavazás ekkor még nyílt volt, s bérlőket a földbirtokosok jobban tudták befolyásolni!)

A felsőház tovább húzta az időt, az alsóház kényszerűségből grófságonként újratárgyalta a javaslatot, de szeptember 22-én újra elfogadták (160-as többséggel), amelyet azonban a felsőház október 8-án elutasított (199:158). Kormányválság alakult ki, de a toryk sem mertek kormányt alakítani, így a megoldás nem éppen elegáns lett - inkább kissé angolos.

Lord M. és lord Palmerston lemondással fenyegetőztek, Grey pedig azzal a kéréssel fordult a királyhoz, hogy nevezzen ki 50 reformpárti peert a felsőházba, hogy meglegyen a többség (amelyhez a királynak egyébként joga lett volna), de megijedtek, hogy precedens keletkezik, így végül nem ehhez a megoldáshoz folyamodtak. A whig-hatalom megingott, így Wellingtont bizták meg az új, tory-kormány alakításával, aki éppen személyes gyászát élte, felesége halála miatt, s nem hajlott rá. Eközben a londoniak megrohanták a bankokat, s gazdasági pánik alakult ki, mert féltek a nyers, szókimondó Wellington hatalmától. A király újra Greyhez fordult, aki segítséget kért Wellingtól a toryk meggyőzésére. Wellington segített, talán meggyőződése ellenére is.

A király és Wellington "kérésére" 150 felsőházi tory nem ment el a végső szavazásra, így a felsőház 102-es szótöbbséggel elfogadta a választójogi törvényt.

Anglia és Wales lakosságából, 1816-ban 160.000, 1831-ben 435.000 választó, míg a reform után már 655.000 fő, de ez még mindig csak a 14%-a felnőtt férfilakosságnak (a nők ekkor még szóba sem jöhetnek).

Az új parlament nagy liberális többséget mutatott, de igazán nagy változás nem történt a politikai életben - természetesen elfogadtak nagyon fontos törvényeket, de korántsem voltak annyira liberálisak, mint várni lehetett - Palmerston csalódott is.

Ekkor törölték el a rabszolgaságot (1833. május 14-én terjesztették be a törvényt) és 1834. január 1-től lépett életbe a gyerekmunkát szabályozó törvény, amely szerint a 15 évesnél fiatalabb gyerek nem dolgozhat napi 8 óránál többet, a 18 évesnél fiatalabb pedig hetente maximum 69 órát, sőt a kilenc évesnél fiatalabb gyerekek kizárólag a selyemgyárakban dolgozhatnak. Ez, az akkori viszonyokhoz képest jelentős haladásnak mutatkozott, ha nem is tartották be azonnal minden részletét.

Eközben 1832-ben kolerajárványt tört ki Londonban, az elégtelen egészségügyi ellátás és lakáskörülmények miatt ezrek haltak meg. London lakossága pár évtized alatt megduplázódott, s az 1830-as évek végére már megközelítette a kétmillió főt. Ennyi embernek elégtelen volt a korábban még elégséges ellátás. Az emberek nem csak a kolera miatt, hanem más fertőző betegségek miatt és az éhezés miatt is ezrével haltak meg. Nyomornegyedek alakultak ki, s az emberek egyre hangosabbak elégedetlenkedtek. Az élelmiszer árak az egekbe szöktek, a bérek pedig csökkentek, Anglia válságba került. A kormány hazarendelt minden, máshol nélkülözhető haderőt, mert egyre hangosabb és egyre erősebb elégedetlenkedés alakult ki, s félő volt felkelésbe torkollik. Több kormányválság is volt, s pár hónapra a toryk is hatalomra kerültek (bár Wellingtonnak, a tory fő támaszának éppen rosszkor, mert ekkor szeretője hunyt el éppen), így hamarosan új whig-kormány jött, immár Lord M. vezetésével.

Ilyen körülmények között halt meg IV. Vilmos és hagyta trónját a fiatal Viktóriára. A király jószándékú, de eléggé egyszerű, mondhatni kevéssé művelt ember volt, akit a szíve a torykhoz húzott, de legnagyobb tette talán az volt, hogy nem állt a változások útjába.

Viktória (trónörököshöz képest) szerény körülmények között nevelkedett, s neveltetése által, inkább a whig-párthoz érezte magát közel, s ennek pontosan megfelelt az, hogy támaszául kapta lord M.-t, a whig-kormány (akkor már) miniszterelnökét. A nép közel érezte magához, hiszen híján volt a fényűzésnek, s gondolkodásmódja is közelebb állt a polgársághoz.

1838-ban kereskedelmi válság tört ki, amelyben munkások ezrei maradtak kereset nélkül. Ezt fokozta, hogy éveken keresztül rendkívül rossz volt a termés, a kenyér és más alapvető élelmiszerek ára legalább a duplájára nőtt alig fél év alatt, úgy, hogy eközben a bérek csökkentek, hiszen a kereslet hiányában nem volt elegendő munka.

1838 augusztus 6-án Birminghamben 200.000, egy hónappal később Manchesterben már 300.000 ember hallgatta a megjelenő chartistákat, akik nagyobb bért és jobb életkörülményeket követeltek. A tüntetők három kenyérrel szemléltették helyzetüket, mindhármat ugyanannyi pénzből lehetett megvenni, de volt egy kicsi (Anglia felirattal), egy valamivel nagyobb (Franciaország felirattal) és egy jókora (Oroszország felirattal). Mindezek mellett követelték a gabonavám eltörlését, amelyet még a napóleoni háborúk alatt hoztak, s védte a brit termelőket, ugyanakkor mesterségesen magasan tartotta az árakat.

Ezen követeléseket egy kérvényben nyújtották be az alsóházba, amelyet 1.300.000 ember írt alá, s akkorra volt, hogy négy ember vitte be a terembe. A parlament befogadta a javaslatot, de nem tárgyalta meg, a királynő pedig kivezényelte a hadsereget a szélsőségesek ellen. A mozgalom csendesen elbukott.

Sok nagyon jelentős belpolitikai és külpolitikai esemény történt ekkoriban, amelyre Lord M.-nek figyelnie kellett, s figyelmeztetni a királynőt a buktatókra.

A leghangosabb esemény Lady Flora Hasting meggyanúsítása volt, amelyben Viktória királynő és Lord M. is hibázott, s ekkor volt királynő népszerűségének első mélypontja. Ekkor tapasztalhatta meg, hogy az általa rajongásig szeretett Lezhen bárónő és a nagy tapasztalatú Lord M. is tévedhet, s ez a botrány szinte élete végéig kísértette ... de erről részletesebben majd néhány hét múlva :)

Ehhez kapcsolódó érdekes esemény volt a hálószoba-válság, amelyet maga Viktória királynő robbantott ki. 1839. május 7-én Lord M. bejelentette lemondási szándékát, de a királynő nem akarta a kíséretében lévő whig-párti hölgyeket elengedni és lecserélni őket tory-pártiakra. Peel nem volt hajlandó ilyen körülmények között kormányt alakítani, így Lord M. folytathatta miniszterelnökként.

A belpolitikai harcok mellett a külpolitikában is igen mozgalmas időszakot élhetett meg Anglia, hiszen Lord M. kormánya 1839. október 1-én úgy döntött, hogy csapatokat küld Kínába a brit érdekek védelme érdekében, amelynek következtében elindult az első ópiumháború (1839-42), s ekkortájt (1839-42) zajlott az első angol-afgán háború, amelynek kezdetén a Kelet-Indiai Társaság csapatai legyőzték az afgán emír seregét és 1839-ben elfoglalták Kabult is. A francia-mexikói cukrászdaháborúban Angliának csak epizódszerep jutott, bár nem a győztes oldal mellé álltak. 1840. február 6-án a brit kormány és maori törzsfőnökök megkötötte a waitangi-szerződést, amelynek következtébben Viktória kormánya létrehozta Új-Zélandot, mint brit koronagyarmatot, s tovább gyarapította tengerentúli területeit.

A belső és külső hatalmi harcok végül 1841-ben csúcsosodtak ki, amikor augusztus 30-én Lord M. véglegesen lemondott, mert egy John Stuart-Wortley konzervatív képviselő által benyújtott bizalmatlansági inditványon kormánya megbukott. Lord M. ekkor teljesen visszavonult a politikai életből, s a megfáradt, megtört öreg politikus végre elvonulhatott a világtól Brocket Hallba. Ott sem unatkozott, hiszen 1841. február 25-én felvételt nyert a Királyi Társaságba, amely számára érdekes elfoglaltságot jelentett.

Ekkor már ott volt Viktória mellett férje, Albert herceg, aki korábban is sokszor szállt vitába Lord M. elképzeléseivel, s Viktória olykor nem tudta kinek is higyjen. Ennek ellenére poltikai visszavonulása után Viktória királynő egy ideig még szinte napi levelezésben volt idős miniszterelnökével, s többször is meglátogatta, de egyre inkább Albert herceg vette át Lord M. szerepét.

Lord M. 1842. október 23-án stroke-ot kapott, amely miatt féloldala szinte béna lett. Valamelyest felgyógyult, azonban legyengülve élte tovább az életét Brocket Hallban. Végül 1848. november 24-én otthonában hunyt el egy újabb stroke következményeként.

Halála után címe, öccséhez Frederick-hez került, akivel (mivel neki sem volt örököse) a cím eltűnt.

Lord M. tiszteletére nevezték el 1837 márciusában az ausztrál kontinensen Melbourne városát, amely egészen véletlenül Victoria állam székhelye. 1841-ben James Clark Ross egy hegyet nevezett el Lord M.-ről az Antarktiszon.  

Lord M. nagy ellenfele volt a waterloo-i győztes, a nemzet támasza ... de róla majd a jövő vasárnap....

 A Viktória-korabeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Common.

DJP

 Ha tetszett a poszt, akkor kövesd a blogot :)

 Források:

https://www.gov.uk/government/history/past-prime-ministers/william-lamb-2nd-viscount-melbourne
http://www.bbc.co.uk/history/historic_figures/melbourne_lord.shtml
https://www.unofficialroyalty.com/william-lamb-2nd-viscount-melbourne-prime-minister-of-the-united-kingdom/
https://liberalhistory.org.uk/history/melbourne-viscount-william-lamb/
https://www.pbs.org/wgbh/masterpiece/specialfeatures/victoria-s3-e8-history-in-images/